Az alsógatya és a KFC

                Rám mosolygott, én vissza rá. Közelebb lépet hozzám, magához húzott és ajkait ráhelyezte a sajátjaimra. Ez maga a csoda, de hogy lehetséges ez? Vagy ez lehet, hogy csak egy álom? De, nem ahhoz túl valósághű. De egyáltalán mostam én ma fogat? Azt hiszem nem, nem is emlékszem, hogy felkeltem. Mi a jó élet folyik itt? *So give me reason... * Hallottam egyszer csak a Linkin parktól a New Divide számot, ami nem mellesleg a csengőhangom.

             Mi a jó...? Ki a franc hív? Jaj ez Bia, legszebb álmomból is fel kell keltsen brühühü, nem mintha a valóságban ez meg történne. Közben álmosan megnyomtam a hívás fogadást.

             - Hmm mi az? Miért hívtál? *hááhh* – ásítottam egy nagyot a telefonba.

             - Te még alszol ember? Hát már dél is elmúlt. –válaszolt a telefonból kiszűrődő hang. ’’Mintha te nem aludtál volna soha eddig’’.

             -És? Elmaradt a reggeli órám, ezért szándékoztam most az egyszer egy jó nagyot aludni, de csak SZÁNDÉKOZTAM. –feleltem éles hangon, mindig is utáltam ha felkeltenek és annál még jobban, ha legszebb álmomból.

             - Héé ne aludjál egész nap, örülhetnél, hogy voltam olyan kedves és felkeltettelek.

            - Really? Amúgy remélem jó okod volt felhívni, mert ha nem, akkor ez vért kíván. -válaszoltam gúnyolódva. De tényleg, ha most nincs elég jó oka, hogy miért költött fel, ami biztos nincs, akkor azt hiszem hamarosan valakivel valami rossz fog történni, muháháhá.

             - Jó bocsánat Vanda, hogy felkeltettelek. Tudod mit? Hagylak aludni, nem baj, ha most nem jössz velünk együtt KFC-t enni.

             KFC-t, KFC-t, KFC-t, KFC-t, KFC-t, KFC-t. Az agyamat megszállták a szebbnél szebb képek, a KFC-vel kapcsolatban.

             - Óó miért nem ezzel kezdted? Egyáltalán nem haragszom, hogy felkeltettél, sőt szívesen elmegyek KFC-t enni. Tudod, hogy szeretlek? –feleltem a mennyekbe érezve magam, nos igen talán a KFC az, amit még a szerelmemnél is jobban szerettek. Mikor három órás utat kellett megtenni, a nővéremhez Kolozsvárra. Csak azért vettem a fáradságot, elmenni oda, hogy KFC-t egyek. Nővéremet teljesen lesokkoltam vele, igazságtalannak találta, hogy a ’’kaja’’ miatt mentem el hozzá és nem miatta. Nos, nem az én hibám végül is, mivel rosszul vagyok a kocsiban, ezért semmi pénzért nem akartam menni. De anyám tudta, hogy győzzön meg, csupán hat szóval: Ott-majd-fogunk-menni-KFC-t-enni. Szóval gyakorlatilag anya vesztegetett meg.

             - Vanda, most komolyan, hogy lehetsz ilyen?-kérdezte Biús gúnyos, kissé cinikus hangnembe.

             - Ugyan, mi rosszat tettem?- kérdeztem védve magam.

             - Az előbb még ki akartál nyírni, most meg szeretsz, csak mert KFC-t megyünk enni.

             - Mindenek felett a kaja. Nem ez az egyik legfontosabb dolog? És még ennél is fontosabb az, hogy: Mindig szeresd a KFC-t.

             - De, csak te nem szereted a KFC-t, te SZERELMES vagy belé.

             - Nem is lenne rossz élettárs.-szóltam bele a telefonba röhögve. Hallottam amint a másik hang is a telefonon keresztül nevet.

             - Na jó, 25 perc múlva. Hol találkozunk? –vettem elő a komoly oldalamat, nem hiába a KFC evést nem lehet halogatni.

             - A Szabadság Hídnál találkozunk, oké?

             - Tökéletes. Ott találkozunk, szia.

           Tettem azonnal le a telefont, aki ismer tudja, hogy amint én el köszönök azonnal lerakom, nem várom meg míg a másik is elköszön. Egyszer az egyik évfolyamtársam is megszívta, leraktam a telefont az meg 5 percig csak beszélt bele a telefonba, válaszra várva.
             Nos visszatérve a valóságba, nem tudom, hogy mit vegyek fel! ’’Remek, nincs egy ruhám sem, amit fel vehetnék.’’ Az már unalmas, az túl bő, túl ronda, ezt komolyan felvettem emberek közé?! Miután 5 percben megállapítottam, hogy nincs semmim át mentem a csajokhoz, ahol igazságtalan módon olyan jó cuccok vannak. És még ők panaszkodnak, hogy nincs mit felvegyenek?

             Lidi szobájába be lépve, az általános kép tárult elém, ruhák az ágyon, széken. Fiú ruhák a földön, azok meg mit keresnek ott? Jó, inkább jobban járok ha nem törödök vele, hogy azok, hogy kerültek oda. Az íróasztal teli füzetekkel, lapokkal, írószerekkel és rágcsálnivalóval? Óhh ez az, lesz mit majd lenyúljak Lidiától. De visszatérve a halom ruha kupacra, ami az ágyon helyezkedett el, próbáltam valami jó gatyát találni. Szemem megakadt egy rojtos farmeron, velem ellentétbe, aki házilag szaggatja ki őket, ő kész termékként veszi a boltokból. Nos ez a sötétkék rojtos farmer tökéletes. Már egy csomószor mondtam neki, hogy adja nekem, mert olyan punkos, na de ami késik az nem múlik.

             - Háháháhá...-nevettem el magam gonoszan, nos ha egy idegen látna biztos azt gondolná, hogy őrült vagyok, de lehet, hogy van benne valami? Megcsaptam arcom, hogy most a kívánt célra fókuszáljak. Be léptem Bianka szobájába, venni egy felsőt.

             Az ő szobája se lepet meg, ugyanolyan nagy ruha kupacok, íróasztal telis tele fontosabb dolgokkal és megint csak fiú ruhák, de itt már a szekrénybe. Most komolyan én vagyok itt az egyetlen, akinek a szobájába nincsenek fiú ruhák? Ja de van, a szomszéd bácsinak le esett az alsóneműje és pont az én ablakom párkányára kellett essen. Nos nem mondom, hogy olyan szívet melengető látvány volt még szerencse, hogy épp mosásból tette ki szárítani.

              Mondjuk én is szívesebben a ’’barátom” alsóneműjét viselném el a szobámba és nem a szomszéd öregúrét. Hmm talán nem is olyan rossz, én visszaszolgáltatnám alsóneműjét és ebből kezdődhetne romantikus kapcsolatunk. ’’Gyerekeim kérdeznék, hogy:
              - Apa hogyan ismerkedtél meg anyával?
             - Egyszerűen gyerekek, anyátok bekopogott hozzám, és mihelyt láttam, hogy vissza adja nekem az alsóneműmet, tudtam, hogy ő az igazi.’’
               Milyen megható és romantikus. Bár bele kéne számítsam azt is, hogy nem csak a gyerekeinket, hanem őt is pelenkáztatnom kéne, etetnem, öltöztetnem. Brrr enyhe hidegrázással elhatároztam, hogy inkább a postásnőt kérem meg, hogy adja oda neki, el kerülve az esetleges veszélyt és majd kárpótolni fogom valamivel. Reméljük, hogy nem lesz semmi baj, de mi van ha a postásnő lesz az áldozat? Ezt nem hagyhatom, és amúgy is a postásnővel csalna meg? Már nem bírom a szomszéd urat. ’’Az a szemétláda’’. Miután átéltem az idős szomszéd bácsival levő románcukat és azt, hogy megcsalnak arra az ésszerű döntésre jutottam, hogy bedobom majd a postaládába a mai nap folyamán.                        
              A csodás és nemes ötletemtől jobb kedvem lett és kiszúrta a szemem egy gyönyörűen szép halálfejes felsőt. Ez tökéletes lesz még a piros kockás ingemmel, ha meg hűvösebb lesz fekete bőrdzseki és fekete, kötött vagány sapi. Há stájlisznak kéne menjek. Gyorsan az órára pillantottam...basszus 5 perc múlva ott kéne lennem? ’’Álmodj királylány’’. Irónikusan jutott eszembe a dal. Sietve fel öltöztem, meg csináltam egy egyszerűbb sminket és kivasaltam a hajam. Rá pillantva az órára, még 15 percet késtem, gondoltam lerövidítem az utat egy sikátornál. Sietve, a táskámba bedobtam a pénzt, tükröt, fésűt, telefont, amit természetesen kikapcsoltam, hogy majd a lányoknak mondhassam azt, hogy lemerült azért nem tudtak elérni és egyéb fontos kellékeket. Épp indulni akartam, amikor eszembe jutott az én ’’drágám’’ alsóneműje, bedobtam a táskámba és elhatároztam, hogy ráér majd mikor haza jövök bedobni a postaládába. Kilehelve a lelkem szaladtam, az egyetlen ok, hogy még kondiba vagyok az lehet, hogy mikor késébe vagyok futok, mintha az életem múlna rajta. Át vágva a sikátoron, ami azt hittem, hogy hamar meg járom végül még 12 perc ácsorgás lett, mert el tévedtem. Fogalmam sincs, hogy hogy sikerült, bár az is igaz, hogy a kis szülő városomba is el tévedtem akkor itt, miért ne?
                     Már majdnem el veszve a józan eszem kezdtem újra futni, mikor ki értem a sikátorból. Megkönnyebbülve néztem körül de a környezett nem volt ismerős. Kezdtem pánikba esni, hogy most mit tegyek, el mentek mellettem annyi év körüli fiúk, mint én és magyarul beszéltek. Gondoltam meg szólítom őket, de aztán eszembe jutott, hogy ez nem Erdély, hanem Magyarország. Ahol mindenki tudd magyarul. De már annyira meg voltam rémülve az ismeretlen környezettől, hogy le szólítottam őket.

             - Elnézést! Nem akarok zavarni, csak meg akartam kérdeni, hogy nem tudjátok, hogy merre kell menni, hogy el jussak a Szabadság Hídhoz. –kezdtem bele hadarva, félénken.

             - De, lentebb mész még két sarokkal. Balra fordulsz és még mész le két utcányit. –szólalt meg, a három fiú közül az egyik. Mivel olyan arcot vágtam, mint akinek japánul mondtak volna valamit (még azt jobban értettem volna) annyira nem értettem, hogy el magyarázta még kétszer. De csak nem segített, rossz az irány érzékem és mindig is szar voltam földrajzból. És ez nem olyan földrajz, hogy melyik országnak mi a fővárosa, hanem még egy pláza térképén se igazodok ki. Annyira kétségbe voltam esve, hogy szinte majdnem bőgtem.

             - Na ne sírjál....nincs semmi baj...-próbált nyugtatni a fiú nem sok sikerrel.

             - Már majdnem egy órája kellene ott legyek, mert ott várnak a barátaim és sietnem kéne. -mondtam már olyan hangon, aki a zokogást próbálja vissza tartani. A fiú vissza fordult a barátaihoz, a szemükkel kommunikáltak és meg egyezésre jutottak, mert mind rám néztek.

             - Ha akarsz jöhetsz velünk, mert mi is oda tartunk.

             -Az csodás lenne, köszönöm. –mondtam meghatódva. Az út során el kezdtünk beszélgetni, kérdezték, hogy külföldi vagyok-e és mondtam, hogy igen és, hogy ide jöttem egyetemre, azért vagyok még mindig itt. A kommunikációnkból meg tudtam a nevüket: Barnabás, Erik és Laci, valahonnan ismerősnek tűntek a nevek de gondoltam csak a véletlen műve. A fiú, akit le szólítottam és ajánlotta fel, hogy tartsak velük Eriknek hívták. A beszélgetéseink közben fel sem tűnt, hogy meg érkeztünk a helyszínre, hát most se jegyeztem meg sajnos az út irányt. Amikor készültem volna el búcsúzni hirtelen a semmiből meg jelent Bia és Lidia akik rám ugrottak.

             - Te hülye hol voltál? –kiabált Bianka nagy aggódó szemekkel.

             - Már nagyon aggódtunk, majdnem ott voltunk, hogy hívjuk a rendőrséget.- mondta Lidi teljesen ki merülve. Nos akkor még nem értettem semmit de vissza nézve az ő szemszögükből. Késtem több mint egy órát, a telefonomon nem voltam el érthető és fővárosba gyakoriak a perverz pszichopata állatok, akik embereket támadnak meg és erőszakolnak meg.

             - Sajnálom.-mondtam már én is majdnem bőgve, mert hirtelen le esett, hogy milyen veszélybe is kerülhetem volna és az én önzőségem miatt, mert nem tudtam szólni nekik, hogy kések miattam át kellet érezzék az aggodalom fájdalmát. Az ember keresve sem talál ilyen jó embereket, annyira örülők, hogy barátjuknak nevezhetem magam ezután meg próbálok sokkal jobb lenni hozzájuk. Miután le nyugodtak a kedélyek nyugodtan eleresztettük egymást.

             - Mi történt veled? –kérdezték szúrós szemekkel, úgy néz ki a megbocsájtás szele csak engem ért el.

             - Nos izéé az öltözés el tartott egy kis ideig és na nem akartam, hogy feszt csörögjetek rám, hogy mikor vagyok ott ezért ki kapcsoltam a telefonomat, amit már nagyon sajnálok. –ki hagyva a szomszéd bácsi és a köztem lévő kapcsolatot. Nem nagyon elégedtek meg válaszommal ezért folytattam tovább a cselekményt.

             - A késés miatt, rövidíteni akartam és ezért egy sikátoron át vágtam.

             - Jajj Vanda, Liidi még utánad ment a haza fele úton hátha össze futok. –közölte velem mérgesen Bia.

             - Azt ki felejtettem mondani, hogy el tévedtem a sikátorba, és végül egy ismeretlen helyre kötöttem ki. Ők segítettek ide találni. –mutattam a hátamnál levő fiúkra, akik miután a lányok rám csimpaszkodtak el vesztették a fonalat.

             - Tipikus Te. Direkt meg mondtuk, hogy merre menjél, mit kerüljél el, te meg veszélyes sikátorokon vágsz át. Nem vagy te a Wonder Woman.- oktatott ki Lidi.

             - Nagyon sajnálom. –mondtam minél jobban jelezve, hogy bánom amit tettem. Közben Bia oda ment a fiúkhoz beszélni, gondoltam meg köszöni nekik, hogy segítettek rajtam.

             - Na Vanda rohadt peches és mázlista vagy egyben. –szólított meg Biús enyhültebben.

             - Miért?-kérdeztem, mert az egész helyzetbe semmi szerencsés dolog nem történt.

             - Mert azokkal a fiúkkal futottál össze akikkel terveztünk el menni KFC-zni.-akkor hirtelen le esett Biústól hallva, hogy honnén voltak ismerős a fiúk nevei, mert már beszélt róluk, hogy ők Roli, a barátja haverjai.

             - Akkor te vagy Dobtam egy Barnát?-kérdeztem döbbenet arcképpel és szólítottam meg azt a fiút, akit úgy mutattak be nekem, hogy Barnabás.

             - Hogy micsoda?-kérdezte a fiú értetlenkedve. Nem hiába nem tudta miről beszélek, Biús mesélte, hogy van egy fiú akit csak Barnának becéznek én meg viccből mindig azt mondtam, hogy akkor mit érezhet, ha az ember azt mondja, hogy dobtam egy barnát?

             - Áhh hagyjad, szegényt sok érte és most marhaságokat beszél.-fogta be a szám Lidia és simogatta a fejem, mintha tényleg valami bajom lenne. Bár lehet, hogy volt, mert ez ’’köztünk’’ kellet volna maradjon, de ha ki tudódot is volna, nem pont a név gazdának a képébe kellet volna kérdezősködjek.

                  El kerülve a konfliktust, el indultunk a KFC gyors kajáldához ahol a fiúk, Roli és ikker testvére, Zsolti vártak minket. Le ültünk egy nagy asztalhoz, amit ők választottak és aközben nagy nehezen fel vettük a rendelést. Nyolcan voltunk ezért mindenki kettesével ment a ’’zsákmánya’’ után. Amikor mindenkinél ott volt a mindennél szebb étel neki láttunk. Mondanom se kell, hogy le köröztem a fiúkat is. Erikel versenyeztem, hogy ki bír többet enni.

             - Lassabban Vadóc, legalább levegőt vegyél.-szólt rám Lidi, mert félt, hogy a rendőrök helyet mentősöket kell hívni.

             - De hát olyan finom.-mondtam el szállva a boldogságtól, amit a mennyei falatok okoztak.

             - Azt hittem, hogy minden lány csak széppen tudd enni de láttom de ebben is kivétel vagy, ember még engemet is le körözől a szép evésel.- közölte velem szarkasztikusan Zsolt, ne már, már ő is kezd piszkálni.

             - Egyet értek Vandával, ez tényleg olyan jó, hogy nem lehet nem gyorsan meg enni az egészet.- válaszolt a többieknek Erik, a versenytársam.

             - Vandi. Barátoknak Vandi.-magyaráztam neki, mert láttam elsőre nem esik le neki. Igen, hát egy kedves KFC rajongót most ne nevezek barátnak? Legalább most már tudom, hogy kivel majd mehetek máskor még enni. 

         Miközben mi ettük tovább a többiek társalgásba kezdtek.

             - Amúgy mi tartott ilyen sokáig? -kérdezte kíváncsian Roli Biától. Úgy néz ki most kell el mondani mindent...remek.

             - Hát nos ez a kedves hülye, annyit készülődött, hogy késésben volt. Viszont, mivel utál telefonálni, ezért ki kapcsolta a telefonját, hogy ne tudjuk elérni. Aközben meg át akart vágni a sikátoron, mert sietni akart csakhogy amilyen béna el tévedt és egy másik helyre jutott ki. A fiúkat le szólította, mert ez a szerencsétlen már teljesen kétségbe volt esve. Szerencséjére Erikéket szólította le, akik kedvesen a ’’helyszínre’’ kísérték őt. Ez időközben Lidia a haza fele úton akart össze futni Vadóccal de nem jött össze, a kisasszony rövidítése miatt és tájékozódó képességének hiányában még jó, hogy el kerülték egymást. Közben én a hídnál vártam a fiúkat és hívtam közben a, bajok okozóját. Mikor Lidi mondta, hogy nem találja már azon voltunk, hogy hívjuk a rendőrséget, mert valami történt és akkor pont meg jelentettek.-cinikus mosollyal nézet folytonosan engem, amint csak a nevemet vagy egy ’’jelzőmmel’’ illetett. Szegények, hogy miket át mehettek.

             - Minden elismerésem Vandi. Sose gondoltam volna, hogy lehetsz még ennél is esetlenebb és mégis.-bókolt nekem Zsolt.

             -Hahahaha.-próbáltam minél érzéketlenebb nevetést adni.

             - Ez lehetne valami különleges képesség, nem gondoltál még rá?-kérdezte tőlem ősszintén Laci.

             - Még szintet is tudsz fejleszteni, mi?-vette át a szívatást Erik.

             - Még ha akarnék se tudnék ilyen ’’pancser’’ lenni, mint te, minden elismerésem.-kacsintott rám Barna.

             - Neked ott van már a neved, kellhet ennél több?- *Óóóóóóóóóóóóóh* adták ki a hangott a többiek és én még egy kedves kacsintást is el engedtem mellé neki.

             - Na jó hagytátok abba egymás szívatását.-szólt Ren közbe.

             - Bocs fiúk, de Vandát ha lehet ne szívassátok, hogy milyen béna...-óó milyen rendesen ezek a lányok, most már tényleg változtatni fogok a viselkedésemen sokkal jobb barátnő...-mert csak mi szívathatjuk.-el engedett mellé egy gonosz mosolyt és Biával össze néztek.

             - Na hagyjátok szegény Vandit, szerintem már túlzásba viszitek.-védet meg Zsolt, nem hiába tartom az egyik legkedvesebb fiú haveromnak. Bólogatásommal jeleztem, hogy igaza van és Zsoltin kívül mindenkinek küldtem, hogy nyugodtan be kaphatja jelzést.

    Na azért se változtattok semmin, hmm. Még többet fogok késni azért is meg bánják még, hogy ezt mondták.

             - Muháháháhá...-hirtelen azt veszem észre, hogy mindenki engem néz.

             - Öö...hangosan mondtam ki?-reméltem, hogy csak képzelődtem és mindenki azon döbbent le, hogy már meg ettem az egészet mindenki előtt.

             - Hát, nos igen.-felelte Roli és mindenki el kezdted röhögni. Ezek után jobbnak láttam, ha nem szólalok meg. A lányok észre vették, hogy megsértődtem és csak Zsoltival vagyok hajlandó szóba állni. Ezért haza fele úton a lányok ki engesztelés kép vettek egy csomó harapnivalót, hogy filmezés közben legyen mit rágcsáljunk. Miután el köszöntünk a fiúktól, Bia külön Rolitól, fáradtan ballagtunk fel a lépcsőn. Mikor kotorásztam a kulcsom után, hirtelen valami ruha nemű akadt a kezembe, mihelyt meg láttam, hogy az alsó nemű az én ’’drága’’ öreg uramtól, akinek hála el késtem, haragosan össze szorítottam a kezemben és a lányokhoz fordultam:

             - Nekem még el kell intéznem valamit, majd jövök később.-a lányok furcsán méregettek de rám hagytak. Sietve a postaládákhoz iparkodtam, a kedves drága bácsi postaládáját megtalálva, épp készültem bele csempészni alsó neműjét, amikor hirtelen valaki megszólalt a hátam mögött:

             - Héj, maga meg mit csinált?!-dühösen rám kiáltottak.

             - Semmi különöset, mit érdekli magát?!-már kezdtem én is jobban el veszíteni higgadtságomat.

             - Talán, mert gyanús dolgot tesz, talán levelek lop!-pár lépés és már szembe volt velem az ember. Remek, hogy én mihez kezdjek valakinek a hülye számláival az még ma is kérdéses. Mivel már hot fáradt voltam és el hagytam a türelmemet gondolkodás nélkül meg szólaltam.

             - Hát csak, tudja meg, hogy a szomszéd öreg apónak rakom be az alsó neműjét, mert véletlenül hozzám jutott és nem akartam neki személyesen át adni, mert el akarom kerülni, hogy pelenkáztassam a gyerekeinkkel együtt.-vetettem a szemére a posta őrzőnek. Hiszen ki ne lenne dühös, amikor még kedvesen vissza akarja szolgáltatni a szomszéd tulajdonát, erre meg még tolvajnak nézik az embert.

             - ,,Szomszéd öreg apó’’? Hogy-hogy el akarja kerülni a pelenkáztatást a gyerekeivel együtt? -felelte az ember már el veszítve a fonalat.

             - Nem akarok tőle semmit, de egy férfi alsót oda adni a gazdájának megtévesztő és bármi meg eshet. Ezért akartam a postásnőnek oda adni, hogy majd adja át neki ő, de rá jöttem, ha őt bíznám meg vele meg csalna vele.

             - Meg..csalna...vele?-elhalkult hangon kérdezte a férfi.

             - Igen az a szemét férfi, és épp emiatt akartam a postaládájába tenni, hogy minden nemű találkozást meg szakítsak vele. Ő miatta is késtem el a mai nap folyamán és a barátnőim hitték az, hogy el raboltak vagy meg erőszakoltak.

             - El rabolnak vagy meg erőszakoltak?-próbálta fel tenni, nagy nehezen a kérdést. A rossz fény miatt akkor nem láthattam, de mintha már az arc színe is megváltozott volna.

             - Igen. És tudja mit? Ha ilyen jó postaláda ellenőr, akkor adja maga oda neki az alsónadrágját.-kezébe nyomtam a ruha darabot, ami minden bajnak az okozója volt.

             - Viszlát.-köszöntem el a szemébe se nézve.

             -...-hangot nem hallatva állt ott meg.

       Ahogy sietve fel szaladok a lépcsőn két dolgot vettem észre, nem is négyet. Négy lábat, akik biztos tartoztak valakihez vagy valakikhez. Csak adja az Isten, hogy sziámi szomszédunk van. Sajnos nem.

             - Háháháháhá.-mind a két lány a lépcsőkön ültek és sírtak, csak sajnos a nevetéstől.

             - Szóval..háhá az háhá öreg bá’ miatt késtél el..háháhá.-levegő után kapkodva szólalt meg Bia.

             - Hahaha...értjük mi hahah Vadóc.-szólt hozzám Lidi és közben úgy csinált, mint egy retardált fóka, biztos levegő után kapkod.

             - Ó man.-közben a tenyeremet az arcomra helyeztem és tünőttem el azon, hogy miért nincs tényleg szerencsém soha? Végül a helyzet meg oldódott annyiban, hogy a lányok tartják a szájukat addig amíg én meg meg ígérem, hogy a kedves ’’férjem’’ miatt nem fogok újra késni.

                Ez már egy hete, hogy volt. Ma van végre az-az óránk, ami múlt héten el maradt kíváncsi vagyok milyen a professzor, állítólag doktorált, sokra vitte az életbe. Itt is jön. Óh, nem látom az arcát na mindjárt, mikor ide néz látni fogom, hogy hogy néz ki.

             - Jó reggelt mindenkinek sajnálom, ha múlt alkalommal el maradt az óra. De házon kívül voltam. Az én nevem Németh Péter, nem hölgyeim valójában nem vagyok német származású, de ha akarják szívesen adok önöknek külön német órát.-ühh, azt el is felejtették említeni, hogy kissé szoknya bolond. De milyen ismerős hang? Nem az nem lehet, kapot el egy őrült ötlet. Hiszen..

            - Na lássam hányan is vagyunk...-ejtette ki a kezéből az író szerét.

               Igen nos azonnal felismert és én is őt, ez a pasas, az aki őrizgette a postaládákat. Hogy én miért nem lepődök meg. Tényleg a szomszéd apónak a postaládáján milyen név is volt írva? Valamilyen Péter....és... . Hirtelen elsötétült minden, és én csak annyit éreztem, hogy valami nagyot koppan, persze semmi sem eset le, csak az én tantuszom. Ilyen nincs...ő...az...öreg apó, de annyira nem is öreg, bár gondolom csak én hittem azt. Annyira nem is vészes a helyzet, miket is mondtam neki a múltkor? Óó igen megvádoltam, hogy megcsalt, őt hibáztattam a késésemmel. Amellett pedig, hogy úgy öregeztem le, hogy pelenkáztatnom kell még az alsó gatyáját is a kezébe nyomtam. Szóval őt én ilyen szemszöggel vártam ’’haza’’, de az is meg eshet, hogy elfelejtette.

             - Na vagyunk elegen és örülnék ha valamilyen nyomtatványokat az egyikőtök óra után, el menne fénymásolni, remélem nem gond.-vette elő a gentleman mosolyát brr...és ezeknek a lányoknak még tetszik? Bár meg kell hagyni, nem néz ki rosszul és még nálam volt a fehérneműje.

             - Te ott kockás ingbe, vörös hajjal.-szólt a kedves közönséghez. Még szerencse, hogy nincs rajtam kockás ing vagy várjunk. Meg néztem ruházatomat és csalódottságomra rajtam is kockás ing van. Na jó de az nem lehet, hogy én vagyok itt az egyetlen kockás ingű vörös hajú ember. Ha jobban szemügyre vettem volna környezetemet meg láttam volna, hogy de igen én vagyok, viszont akkor eset le amikor már mindenki rám nézet a professzorral együtt. De akkor se mertem be vallani magamnak. ’’Ennyire bénán csak nem nézhetek ki, talán út közben rám pottyantott egy madár és azt nézik?’’ De, mivel szerettem volna ki deríteni az igazságot megszólaltam.

             - É..n?-kérdeztem kissé kételkedve, elvégre mindig az a személy voltam már a suli óta, akit észre se vettek.

             - Igen, te. El mennél akkor óra után, le fénymásolni a nyomtatványokat és ki osztani?-közlendője után még egy gonosz mosolyt is meg eresztett. A francba, még jó, hogy nem öreg apó, már a madár ürüléknek jobban örültem volna. Biztos látja, ahogy a lányok szúrós és irigy szemekkel méregetnek, most komolyan még rám féltékenyek?

             - Háát...persze.-válaszoltam az életemért küszködve, mivel láttam a jelzését, ha nemet merek mondani azt meg bánom.

             - Köszönöm szépen, kedves...?-mosolygott rám azzal a csodás ajkaival.

             - Vanda.-feleltem egykedvűen.

             - Ó kedves VANDA, micsoda szép név, sajnálatos módon nem mindenki érdemelhet egy ilyen szép és becsületes nevet, nem kedves, Vanda?-szólt, hozzám cinikusan. Szóval nem felejtette el, basszus.

             - Igen...sajnos.-feleltem a szemébe nem nézve.

              Ezután el kezdődöt az óra. Most miért néz rám mindenki ilyen csúnyán? Azt hiszik, hogy most én vagyok a rossz, pedig valójában én vagyok az áldozat .
              - Ahh.-sóhajtottam el magam, hogy egész évre utálni fognak a lányok és a kedves ÖREG APÓ meg kínozni fog. Közben meg csörent a telefonom és a professzor szúros szemmel rám szólt.
             - Kedves, Vanda kisasszony örülnék, ha az órán figyelne és nem telefonálna.- a többiek meg ’’rohajd meg’’ nézésel ajándékoztak meg, kedves. De egyáltalán, mi ez? A középsuli? Mert úgy érzem, hogy oda csöppentem. Elejtve egy bólintást, jeleztem azzal, hogy vettem az adást. Egy gyors pillantásból meg néztem, hogy ki hívot és Lidia volt, ó banyek találkoznunk kéne ezután az óra után.

           Hát úgy néz ki, hogy nem tarthatom meg az ígéretemet. Az egyetemi életem pokla még csak most kezdődik, úgy érzem. És miért pont velem történek az ilyesmik?