A convers, a baseball űtő és a lepedőakrobatika

Fáradtan kerestem a kulcsot, hogy be tudjak jutni a lakásba. Megtaláltam! ”Hűű de nagy rumli van a táskámban!” gondoltam. “ Az ott egy majdnem  megpenészedett szendvics?! Már értem, hogy honnan jött a bűz. “ Figyelmetlenül elfordítottam a kulcsot a zárban,  ám amikor az ajtó nem nyílt, esett le, hogy  jobbra kellet volna fordítsam a kulcsot és nem balra. Hát kell egy kis idő mire megszokom. Miután sikeresen kinyitottam az ajtót és beléptem a lakásba, a megszokott kép tárult elém. Cipők egy rakáson, ruhadarabok a szétszórva a földön, állott levegő, és a legcsodálatosabb, kajamaradék. Jobban szemügyre véve a cipőhalmot, egy számomra ismeretlennek vélt lábbeli szúrta ki a szememet. Csak nem egy új converse-t látnak szemeim? Biztos a Biankáé, ezekszerint a tesója új árut kapott a boltjába. Sebaj, lesz mit lenyúljak tőle. Bennebb sétálva a lakásba, kiáltottam hátha itthon vannak a lányok vagy akár egy gyilkos pszichopata. Azért reméltem, hogy mégis inkább a lányok válaszolnak hangomra:
            - Megjöttem csajok. Itt vagytok?

Válasz helyett nyöszörgés csapta meg a fülem, méghozzá a hangok Bia szobájából szűrődtek ki. Basszus, talán mégis egy pszichopatával fogok ma balhézni?

- Bia, te vagy az?

Semmi válasz! Te jó ég, te jó ég...fel kell hívnom valakit! Lidia, ő biztos felveszi a telefont. Azonnal tárcsáztam is a számát. *csörög...csörög... *

- Hálló? Szia Lidi...- súgtam a telefonba. Mondatomat azonban egy hang szakította félbe.

 - A hívott szám jelenleg nem elérhető kér...- Remek. Most mit csináljak?  Talán meg kéne nézzem, hogy ki van ott. De mit csináljak ha a betolakodó megtámadna? Ezek szerint nekem kell támadni. Első lépésben harcképtelené teszem, azaz leütöm, aztán hívom a zsarukat. Hős leszek hahaha. Fejembe szállt a dícsőséggel képzeltem előre el sikeres győzelmemet, viszont közbe megfeletkeztem a “fegyveremről”.  Hmm talán az a baseball ütő a sarokban jó lesz, de honnan van nekünk baseball ütőnk? Bizonyára a fiúk hagyták itt(?).  Na de mindegy. Óvatosan és lélegzet visszafolytva settenkedtem az ajtó  elé, majd csukott szemmell elszámoltam háromíg.

- 1...2...3…. Ááááh! Basszus, mi a jó élet?! – kiálltottam el magam. Ahogy kinyítottam az ajtót egy kissé furcsa kép tárult szemem elé: két különböző nemű ember épp párosodott. Remek, ez nem valami Discovery Channel?

 - Istenem Vanda, mi a jó...? – Kiabált rám ijedten szinte egyszerre mind a két személy. Nos igen, közösülésüket zavartam meg egy baseball űtővel. Biztosan érdekes látvány lehettem. Megdöbbenve és teljesen zavarba esve rohantam ki a szobából. Két perccel később a megijedt nőstény utánam jött, aki nem más volt, mint a legjobb barátnőm, Bia. Csúnyán és kérdőn nézett engem. Tekintetétből csupán egy kérdést olvastam ki: “Mégis mi a franc volt ez az egész?”  Válaszolva fel nem tett kérdésére elmeséltem az én verziómat is, amelyben csak meg szerettem volna óvni a házat egy baseball ütővel egy beteg pszichopatától.

- Azt hittem, hogy egy pszichopata gyilkos van a házban. Gondoltam leültőm és hívom a rendőrséget. – mondtam őszintén.

- A te őrült pszichopata gyilkosod nem más volt, mint mi. Őrültkém. – válaszolt bosszúsan, de látszott rajta, hogy annyira mégsem volt mérges, mivel szemei már nevettek.

- Héé, mielőtt még benyitottam volna, hangosan megkérdeztem, hogy ki van itthon. Nem válaszolt senki. – próbáltam mentséget keresni a tettemre.

- Pedig mi nem hallottunk semmit.

- Gondolom a hangos nyögéseitek megsüketítettek titeket. – feleltem cinikusan.

- Csak irigykedsz. – válaszolt már röhögve.

- Jobb ha tudjátok, egy életre való traumát okoztatok nekem. – mondtam én is már kicsit feloldódva.

- Nekünk sem volt olyan megnyugtató látni azt, hogy egy ijedt lány le akar minket ütni egy baseball ütővel.

- Itt én vagyok az áldozat és nem ti. Fene sem volt kíváncsi arra, hogy “ugi-bugiztok”. Nincs mese, ki kell engesztelj majd valamivel. – Feleltem vigyorogva, mert közben eszembe jutot, hogy mikor még csak kicsik voltunk, Biúst mindig ezzel a kifejezéssel szivattuk. Igen, azok a régi szép idők, amikor az ilyesmiken még csak nevettünk. Nem mertük elképzelni, legalábbis én. És most meg élőbe láttam őket aktusuk közben.

- Ó, azt csak szeretnéd. Legalább jó látványban volt részed. – kacsintott rám huncutan.

- Ha egy hónapíg hordhatom az új converse-det, akkor elfelejtek mindent. – Vigyorogtam szélesen Renire.

- Na azt várhatod Hercegnő. – válaszolt gúnyosan.

- Jó, akkor két hét?

Bia nem válaszolt, helyette komolyan  nézett rám, mintha valami törvénybe ütkőzőt mondtam volna.

            - Akkor egy hét?

Még mindig hallgatott. Válasz helyett egy reklámba illő hófehér vigyorral figyelt engem.

            -   Egy hétvége? – kérleltem egyre jobban megadva magam, miközben próbáltam egyre aranyosabban szívébe férkőzni.

            - Ahh rendben van. – adta be végül a derekát. – De nehogy azt hidd, hogy a könyörgő tekinteted miatt adom kölcsön a cipőmet. – felelte ördögi mosollyal.

            - Héé! – váltottam át szúrós tekintetre.

- Ez csak visszajáró az előbbiért. – Levegőben dobott nekem egy puszit, majd a puszit rácsapta a fenekére, jelezve ezzel azt, hogy megcsókolhatom a seggét.

Mind a kettőnkből felszakadt a nevetés, és annyira belemerültünk a kacagásba, hogy teljesen megfeledkeztünk a másik személyről, aki a beszélgetés alatt bent csücsült a szobában. Az említett személy kijött a nappaliba, és furcsán végigmért minket. Én pedig lemondóan legyintettem egyet, amivel csupán azt fejeztem ki, hogy nem láttam semmit az egészből.

            - Azért az a kutyapóz nem volt semmi. – osztottam meg velük saját szerény véleményemet, hogy nehogy azt higyjék már megúszták ennyivel. – És ami azt illeti, azt hiszem elfelejtettétek behúzni a függönyt, így nagy esélyetek van arra, hogy a kedves, nyugdíjas szomszédaink látták a lepedőakrobatikátokat. – nevettem fel gonoszan és elsietve a szobámba otthagytam őket