Tapsok a sötétben

- Csajok, szörnyen unatkozok.-törtem meg a csendet.
            A lányok nem bánták, hogy megszóltam, hiszen péntek délután volt, rossz idővel és senki sem volt fent a neten. Lidi épp egy esszét írt az orvostudomány kezdetéről. ‘’Brr még szerencse, hogy humános szakon vagyok’’- gondoltam. Bia pedig elmerülve lolozott, aki éppen most vesztett el egy meccset. Ha a káromkodásait figyelembe vesszük, biztos nagyon mérges lehet.       

- Nem csinálunk valamit? Légyszíves. - törtem meg másodjára is a csendet. Ember, ha én nem lennék itt, biztos vagyok benne, hogy az ég világon semmit sem csinálnák együtt, sőt nem is kommunikálnánk, ami már igazán túlzás lenne. De tuti, hogy minden nap ez menne.
            - Oké csináljunk valamit, de csak egy feltétellel. Hívom Rolit is, mert így is haragszik, hogy nem akarok vele kimenni. – szólalt meg Biús.
            - Tőlem aztán még itt is alhat, vagy a haverjait is hozhatja. Vagyis hozhat valakit, de a barátait inkább ne, mert a végén újra jönnének reklamálni a szomszédok. – javítottam át a mondandómat, miután mérlegeltem a helyzetet.
            - Persze, az én eszem sem ment el, meg is kérem rá, hogy külön neked hozza el Zsoltot.- kaccsintott rám huncutan Bia. ‘’Remek, már megint félreértett, na de mindegy!’’
            - Én éjszaka nem leszek itthon, de addig is csinálhatunk valamit. -szólt közbe Lidia.
            - Oké, de mit csináljunk? -kérdezte most Bia, miközben hívta drágalátós barátját, Rolit és annak ikertesóját.
            - Hát filmezhetünk például.-mondtam lelkesedve, hogy hát csak lesz valami.
            - Jó, hajlandó vagyok filmet nézni, de csak egy feltétellel! – válaszolt Lidia, mi pedig kérdőn néztünk rá, várva a válaszát.  – Ha én választhatom ki a filmet. Van is egy jó film, amit már jó ideje meg akartam nézni.
            - Rendben van. -feleltem Bia helyett is, aki épp barátjával beszélt telefonon.
            - Akkor is megnézzük a filmet, ha nem fog nektek tetszeni? – kérdezte Lidia összehúzott szemekkel.
            - Persze, csak ne aludjunk bele. –legyintett egyet Bia mihelyt lerakta a telefont, én pedig egyetértően bólintottam.
            - Akkor jó, mert horrort nézünk. -nézett ránk gonosz vigyorral.
            - Na azt már nem semmi pénzért. –dühödtem fel a hallottakon.
            - Én se akarom nagyon. – mondta Biús.
            - Na mi van nyuszikák, talán betojtatok? Ember! Egyetemisták vagytok és féltek a horrorfilmektől? Pfff micsoda szégyen.
            - Szégyen, nem szégyen, én nem akarom.-mondtam, szinte hisztérikusan.
            - Késő, már megígértétek. - “Hát igen, ilyen ha az embert tőrbe csalják!’’ - És amúgy sem olyan durva, de tényleg és legalább a fiúk is élvezni fogják.
            - De szerintem ők sem szeretik annyira.-válaszolt Biús, mivel tisztába volt vele, hogy a fiúk sem szeretik annyira a horror filmeket.
            - Hát az még rosszabb, ha egy fiú fél. De mindegy, mert nekünk amúgy se merik beismerni be, hogy félnek. Akkor oda lenne férfi ‘’mivoltuk’’ ha úgy félnének tőle, mint a lányok. –húzta ravasz mosolyra ajkait Lidia.

Hiába, Biankával tudtuk, hogy Lidiának igaza van és, hogy ígyis úgyis megnézzük a horrorfilmet, ha akarjuk, ha nem.
            - Legalább arra kérlek, hogy ne legyen annyira durva. Szeretnék aludni is. -feleltem megadva magam.
            - Nyugodjatok meg, nem lesz durva, tényleg. Sokan mondták, hogy nem elég jó egy horrorhoz.

Ha akkor tudtuk volna Biával, hogy igazából egy durva thriller-horrort nézet meg velünk, ami az év legjobb ‘’beszarok’’ rém filmje, akkor biztosan nem néztük volna meg vele, akármi is lett volna.
             A beszélgetéssel le is zártuk, hogy mit nézünk meg. Elkezdtünk rendet rakni, mert még a fiúk versenybe szállnának velünk a “Legrumlisabb kecó” díjért. Ahogy pakolásztunk szememet azonnal kiszúrta a szönyegen lévő barna folt. Gondolataimba mélyedve arra juttotam, hogy még nincs kutyánk (macskánk azért is nincs, mert ki nem állom őket) szóval biztosan nem egy kutya piszkított a szőnyegre. Vagy a lányok? De közülünk mindenki szobatiszta, vagy az is megeshet, hogy valami étel maradék.
            - Melyikőtök alkotott egyet a szönyegre? – szólítottam meg végül a lányokat. A lányok először komolyan figyeltek engem, amolyan ennek-elment-az-esze nézéssel, végül nem bírtuk tovább és kitört belőlünk a nevetés.
            - Az csoki. Te nem emlékszel, hogy Lidi hozott és amint megláttad, hogy csoki van nála, majdnem megölted érte? -kérdezte Bianka újra nevetve. Hát igen, a délelőtti nap folyamán, Lidi, az egyik hódolojától kapott egy elég jó fajta svájci csokit. ‘’Hogy nekem miért nem adnak soha a fiúk méregdrága csokit? Csak szar, olcsó csokit kapok, amiben MAZSOLA is van. Mellékesen megjegyzem, hogy utálom a mazsolát!’’

Mivel Lidia lemondott a csokiról, jótékonyan megkérdeztem, hogy nem-e hajlandó megosztani velem az édességét. De mielőtt még válaszolhatott volna, gyorsan kikaptam a kezéből a csomagot és elfutatottam vele. Ám a mentőakció nem zajlott simán, ugyanis futás közben megbotlottam a szőnyegben, és amilyen ügyes vagyok pont a csokira landoltam, így a finom csokoládét nem más kapta meg, mint a szőnyeg.

            - Ó, nem is volt olyan nagy szám! - szólaltam meg kissé kínos hangon.
            - A csokim. -szólalt meg síros hangon Lidia és szúros szemekkel rám nézett. Nem hibáztatom szegényt, egy jóminőségű csoki ment kárba.  Én biztosan megölném azt, aki ilyet tenne az ÉN csokimmal. Gondolataimba meredve hirtelen észrevettem, hogy nem csak a szőnyeg barna foltos, hanem a zoknim is.
            - Basszus Lidi! A hülye csokidtól a zoknim is piszkos lett!
            - Még te vagy kiakadva?! Ha nem kaptad volna ki a kezemből a csokimat és taknyoltál volna el vele, most nem lenne a szönyeg piszkos.  És amúgy is, az az ÉN zoknim, mit keres a lábadon?
            - De ha adtál volna, akkor nem történt volna semmi. Ám nem volt zoknim, mert valaki nem állította be a mosógépet, és ezért elvettem tőled egyett.
            - Ha adtam volna csokit, akkor sem hagytál volna belőle semmit, mert egyedül felzabáltad volna az összeset.
            - Elég lányok, fejezétek be! -szólt közbe Bia. - Vadóc, ne panaszkodj. A te hibád is és ennyi erővel te is bekapcsolhattad volna a mosógépet. Lidi, megeggyezhetünk abban, hogy kvittek vagytok Vandával, mert el kell ismerni, hogy Miss Bénaság művészien esett el.- erre a lányok nevetni kezdtek, és bizonyára én is röhögtem volna, ha nem éreztem volna magam kínosan, hogy mindig én esek el. Egymásra mosolyogtunk Lidiával és megállapítottuk, hogy Biának igaza van, mint mindig (csak amikor nincs). Így nyugodtan lerendeztük a takarítást, ami után némi harapnivalót mentünk vásárolni.
               Miután ezt is kipipáltuk a teendők listájáról, már csak a fiúkat vártuk, akik nem sok idő elteltével meg is érkeztek. Miután Biankáék közt lezajlot a ‘’puszi-puszi’’ és szót váltottunk egymással, Rolival és Zsoltival leültünk filmezni. A fiúkat különösebben nem sújtotta le, hogy horror nézünk. Tipikus fiúk. Ha előttünk mertek volna kiakadni a horrorfilm hallattán, akkor bizonyára oda az imidzsük. És hát valljuk be, nem lenne rossz látvány azt nézni, ahogy Roli féléken kijelentené, hogy ő nem akarja ezt nézni. De ez sajnos nem történt meg.
               A film címe, amit néztünk,,Démonok között’’ volt, ami röviden egy tóparti házról szólt, ahol furcsa dolgok történtek azért, mert a házban régen felakasztotta magát egy boszorkány, aki amúgy megölte saját gyermekét, hogy feláldozza a Sátánnak. A boszorkány szelleme természetesen megszállta a ház új lakóinak anyukáját, akit arra vett rá, hogy ölje meg gyermekeiket. De szerencsére megjelentek a hősök, egy házaspár, a démonszakértők, akiknek sikerült elűzniük a gonoszt. Sajnos a film ennél részletesebb és hosszabb volt, és már az első fél órában éreztem, hogy nem kellett volna megnéznem ezt a filmet. Az egyik legdurvább jelenetben az anya épp a kislányával játszott a hatalmas házban. A játék egyszerű volt. A kislánya el kellett bújjon valahova a lakásba, az anyuka pedig három tapsból rá kellett jöjjön, hogy hova bújt a kislánya. Nem is lett volna semmi baj, ha a harmadik tapsnál egy régi szekrényből a kislánya tapsol ki, és nem egy ismeretlen kéz. És hát meglepő módon amikor az anya kinyította a szekrényt, az üres volt. Gondolom nem kell részleteznem, hogy ennél a résznél szinte minden erő elhagyta a testemet. Bia pedig, hát ő teljesen Roliba csimpaszkodott, vagy talán fordítva? Lidia elvolt magával és az óriás macival. Hmm mondtam neki, hogy adja kölcsön nekem is, de nem volt hajlandó odaadni. Zsoltin hát nos, rajta is láttam, hogy kezd félni, amin egyáltalán nem csodálkoztam.
          Viszont ez még csak a kezdete volt a filmnek. A következő jelenetben az anya valami zajt hallott a sötét és ijesztő pincéből, ahova lement. Már miért ne menne el egy furcsa, zajos, sötét és hideg pincébe egyedül egy rettegő nő? Tipikis horrorfilm. Az anyuka fennhangon követelte az idegentől, hogy távozzon, vagy különben hívja a rendőrséget, ám terve balul sült el, ugyanis az ajtó a hátánál becsapódott, ő pedig legurult a lépcsőn. A hosszú perceknek tűnő másopercekben a nő talált egy gyufát, amit azonnal meg is gyújtott, ám, amint fény lett a pincében, a nő oldalán egy titokzatos, sötét kéz tapsolni kezdett, a gyufaszál pedig azon percent elégett. Na ennél a jelenetnél nem bírtam tovább. Felálltam és elkiabáltam magam:
            - A fenébe, ne nézzük tovább, mert én már nem bírom, kérlek.
            - Már mindjárt vége. Bírd már ki! – nézett rám Roli. A szemétláda tudta jól, hogy féltem és mivel neki ott volt Bia, ezért ő nem félt annyira, mint én. Aztán hirtelen a semmiből valami rezgést hallottunk, ami végül énekelni kezdett. A zaj hallattán mindenki megijedt Lidi telefonjától.
            - Bocsi srácok. -motyogta bocsánatkérően Ale.
            - Mindig is mondtam, hogy furcsa a csengőhangod. - jegyezte meg Bianka. Furcsa, eddig a kisasszony alig szólalt meg. Gondolom a horrorfilm miatt volt. Ő sem reagál valami jól az idegen tapsolásokra.
            -Ó, nekem már mennem kell. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú a film. – Pattant fel a kanapéról Lidia, én pedig megkönnyebbűlve felsóhajtottam, mivel ez azt jelentette, hogy nem kell végignézünk ezt a borzadályt. – De ha szeretnétek, végignézhetjük máskor is. – kacsintottam rám Lidia, jelezve ezzel azt, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
            - Kösz, de inkább kihagynánk. -feleltük egyszerre Biankával. Közben Lidi elkészült és mielőtt még elhúzta volna a csíkot, váltottunk egy pár szót. Búcsúként elküldtem szépen a fenébe, mert hála neki egy ideig biztos nem fogok tudni nyugton aludni.
            - Na akkor mit csináljunk? – kérdezte Zsolt hosszas várakozás után.
            - Hát én már álmos vagyok. – ásította el magát Roli.
            - Biús, nem lenne gond ha együtt aludnánk? Kérlek! Nagyon félek. – kérleltem szinte már síró hangon.
            - Nos Vadóc, én Rolival alszok. Bocsi. De kérdezd meg Zsoltit, lehet ő is fél. – jegyezte meg viccesen Biús.
            -Milyen az már? Pff, kösz de nem. Biús, ne csináld kérlek. – könyörögtem tovább, hátha beadja a derekát.
            - Bocsi Vanda, ez van. – és már be is vonultak a szobájukba. Basszus, Bia tutira, nem azért utasított vissza, mert nem akar velem aludni. Biztos vagyok benne, hogy ők sem tudnak aludni a horrorfilm miatt, így mást is csinálhatnak. Hmmm.
Sóhajtva pillantottam Zsoltira, aki épp a kabátják készült felvenni.
            -Te most mit fogsz csinálni?
            - Hát haza megyek. Ezek ketten biztos el lesznek egymással.

            Bátortalanul a nagyszoba felé pillantottam, amely csendes volt és sötét, pont a legrosszabb. Annyira féltem, hogy valaki a sötétségből tapsolni kezd, hogy inkább aludnék Reniékkel. De basszus, mikre gondolok. Ők tuti nem alszanak, aközben meg nem zavarhatom meg őket, újra. Úgy tűnik nincs más választásom, meg kell kérnem Zsoltit, hogy maradjon. De vajon ha szépen megkérem, igent mondana? És ha azt mondja nem? Akkor pedig egyedül kell aludnom, és a szüleimet meg nem hívhatom fel a messzi Erdélyből, hogy jöjjenek el hozzám Budapestre, mert a kicsi lányuk félelmében nem tud elaludni. Szinte már a sírás kapott el a saját gondolataimtól, ezért Zsoltihoz fordultam.
            - Nem kérnélek erre ha nem muszáj, de nem lehetne, hogy mégis izzz…izéé velem aludj? Kérlek tényleg nagyon félek. – kérleltem aranyos hangon, miközben karját ráncigáltam. Válasz helyett, hosszú csend következett. Biztosan azért nem válaszolt, mert soha nem gondolta volna, hogy valaha ilyesmire is kérem őt.
            - Én nos n…-kezdett bele válaszába, ám én a szemébe nem néztem és szó szerint zokogni kezdtem.
            -Ehh ne sírj.- próbált megnyugtatni. – Jó, rendben van. Maradok csak ne sírj, oké?
Ezt hallva teljesen megkönnyebbültem, hogy nem kell egyedül töltsem a sötét éjszakát.
            - Jajj nagyon köszönöm. - vigyorogtam rá fülíg érő szájjal és átöleltem, aztán ugrálva bebaktattam szobámba. Ha akkor kontrollálni tudtam volna érzelmeimet, biztos nem ‘’támadtam’’ le volna így, de a horrorok a gyengéim, hatásosabbak mint a szeszes ital.
Mivel szegény nem nagyon készült pizsamával ezért átmentem a nappaliba, ahol volt egy pár pizsama cucc fiúknak, amik vagy Bia tesójáé vagy a Rolié voltak. Mindegy. Odaadtam neki, majd én is gyorsan felvettem a Spongyabob pólómat és rövid egy gatyámat. Igen tudom, nem voltam valami sexy látvány, de most komolyan, ki gondolta volna, hogy egy fiúval fogok aludni? Nem mintha lenne bármilyen szexis hálóingem. Lidia mindig is mondta nekem, hogy vegyek magamnak, de számomra a kényelem a fontos és amúgy sincs barátom, hogy neki ‘’mutogassam’’ magam.  Nos visszatérve a valóságba, lefeküdtünk az ágyra, és elfordulva egymástól próbáltunk elaludni. De hiába feküdtünk ketten egy ágyon, én még mindig féltem, ezért hozzá szóltam:
            - Ööö tudom, hogy ez már túl sok lenne, meg örülök, hogy itt vagy de…de…nem foghatnám meg a kezed? Kérlek!
       Zsolt eléggé megdöbbent arcot vágott kérésem hallattán. Hűhaa, ez  most komolyan azt jelenti, hogy ilyen lehetlen dolgot kértem? És akkor most ki van akadva vagy zavarba van?
            - Hát oké. – bólintott beleegyezően, majd felém nyújtotta a kezét, én pedig gyorsan magamhoz szorítottam. Reméltem, hogy azért a kezében normális marad a vérkeringése. A segítő kéznek hála, el tudtam aludni, sőt még rém álmom sem volt. Reggel viszont arra keltem fel, hogy a lányok vihognak az ajtóban.
            - Mégis mi a fenét röhögtök?! - Amint kinyitottam szemet meglepő látvány fogadott. Zsolt alsó karján feküdtem, a másik pedig rajtam terült el, így ölelve magához. Na remek. Azzal mindig is tisztában voltam, hogy bújós típus vagyok, amikor alszom, de nem ennyire!
            - Vandócka, lesz mit megköszönj.- vette elő a megnyerő mosolyát Lidi, és vele együtt vigyorgott Biával is. Szóval erre ment ki a játék! Tudták jól, hogy reagálok a horrora, hogy aztán majd képtelen leszek egyedül aludni, és valakit majd megkérek, hogy aludjon velem, és az a valaki, az utolsó mentsváram Zsolti lesz.
            - Kinyírlak titeket. -szálltam ki közben az ágyból.
            - Jaj Vanda, Spongyabob? Ha tudtam volna, hogy ebbe alszol, adtam volna kölcsön hállóinget. -kötött belém Lidia.
Közben Zsolti is felkelt, és egyáltalán nem lepődött meg a lányokon, kurtán csak ennyit mondott:
            - Asszem Spongyabobbal álmodtam.  Hirtelen a lányokból kitört a röhögés. Gyorsan kirohantak a szobámból, én pedig utánuk szaladtam. Remek, egy újabb nap, újabb harccal. Remélem, most nem én fogok eltaknyolni.