Az alsógatya és a KFC

                Rám mosolygott, én vissza rá. Közelebb lépet hozzám, magához húzott és ajkait ráhelyezte a sajátjaimra. Ez maga a csoda, de hogy lehetséges ez? Vagy ez lehet, hogy csak egy álom? De, nem ahhoz túl valósághű. De egyáltalán mostam én ma fogat? Azt hiszem nem, nem is emlékszem, hogy felkeltem. Mi a jó élet folyik itt? *So give me reason... * Hallottam egyszer csak a Linkin parktól a New Divide számot, ami nem mellesleg a csengőhangom.

             Mi a jó...? Ki a franc hív? Jaj ez Bia, legszebb álmomból is fel kell keltsen brühühü, nem mintha a valóságban ez meg történne. Közben álmosan megnyomtam a hívás fogadást.

             - Hmm mi az? Miért hívtál? *hááhh* – ásítottam egy nagyot a telefonba.

             - Te még alszol ember? Hát már dél is elmúlt. –válaszolt a telefonból kiszűrődő hang. ’’Mintha te nem aludtál volna soha eddig’’.

             -És? Elmaradt a reggeli órám, ezért szándékoztam most az egyszer egy jó nagyot aludni, de csak SZÁNDÉKOZTAM. –feleltem éles hangon, mindig is utáltam ha felkeltenek és annál még jobban, ha legszebb álmomból.

             - Héé ne aludjál egész nap, örülhetnél, hogy voltam olyan kedves és felkeltettelek.

            - Really? Amúgy remélem jó okod volt felhívni, mert ha nem, akkor ez vért kíván. -válaszoltam gúnyolódva. De tényleg, ha most nincs elég jó oka, hogy miért költött fel, ami biztos nincs, akkor azt hiszem hamarosan valakivel valami rossz fog történni, muháháhá.

             - Jó bocsánat Vanda, hogy felkeltettelek. Tudod mit? Hagylak aludni, nem baj, ha most nem jössz velünk együtt KFC-t enni.

             KFC-t, KFC-t, KFC-t, KFC-t, KFC-t, KFC-t. Az agyamat megszállták a szebbnél szebb képek, a KFC-vel kapcsolatban.

             - Óó miért nem ezzel kezdted? Egyáltalán nem haragszom, hogy felkeltettél, sőt szívesen elmegyek KFC-t enni. Tudod, hogy szeretlek? –feleltem a mennyekbe érezve magam, nos igen talán a KFC az, amit még a szerelmemnél is jobban szerettek. Mikor három órás utat kellett megtenni, a nővéremhez Kolozsvárra. Csak azért vettem a fáradságot, elmenni oda, hogy KFC-t egyek. Nővéremet teljesen lesokkoltam vele, igazságtalannak találta, hogy a ’’kaja’’ miatt mentem el hozzá és nem miatta. Nos, nem az én hibám végül is, mivel rosszul vagyok a kocsiban, ezért semmi pénzért nem akartam menni. De anyám tudta, hogy győzzön meg, csupán hat szóval: Ott-majd-fogunk-menni-KFC-t-enni. Szóval gyakorlatilag anya vesztegetett meg.

             - Vanda, most komolyan, hogy lehetsz ilyen?-kérdezte Biús gúnyos, kissé cinikus hangnembe.

             - Ugyan, mi rosszat tettem?- kérdeztem védve magam.

             - Az előbb még ki akartál nyírni, most meg szeretsz, csak mert KFC-t megyünk enni.

             - Mindenek felett a kaja. Nem ez az egyik legfontosabb dolog? És még ennél is fontosabb az, hogy: Mindig szeresd a KFC-t.

             - De, csak te nem szereted a KFC-t, te SZERELMES vagy belé.

             - Nem is lenne rossz élettárs.-szóltam bele a telefonba röhögve. Hallottam amint a másik hang is a telefonon keresztül nevet.

             - Na jó, 25 perc múlva. Hol találkozunk? –vettem elő a komoly oldalamat, nem hiába a KFC evést nem lehet halogatni.

             - A Szabadság Hídnál találkozunk, oké?

             - Tökéletes. Ott találkozunk, szia.

           Tettem azonnal le a telefont, aki ismer tudja, hogy amint én el köszönök azonnal lerakom, nem várom meg míg a másik is elköszön. Egyszer az egyik évfolyamtársam is megszívta, leraktam a telefont az meg 5 percig csak beszélt bele a telefonba, válaszra várva.
             Nos visszatérve a valóságba, nem tudom, hogy mit vegyek fel! ’’Remek, nincs egy ruhám sem, amit fel vehetnék.’’ Az már unalmas, az túl bő, túl ronda, ezt komolyan felvettem emberek közé?! Miután 5 percben megállapítottam, hogy nincs semmim át mentem a csajokhoz, ahol igazságtalan módon olyan jó cuccok vannak. És még ők panaszkodnak, hogy nincs mit felvegyenek?

             Lidi szobájába be lépve, az általános kép tárult elém, ruhák az ágyon, széken. Fiú ruhák a földön, azok meg mit keresnek ott? Jó, inkább jobban járok ha nem törödök vele, hogy azok, hogy kerültek oda. Az íróasztal teli füzetekkel, lapokkal, írószerekkel és rágcsálnivalóval? Óhh ez az, lesz mit majd lenyúljak Lidiától. De visszatérve a halom ruha kupacra, ami az ágyon helyezkedett el, próbáltam valami jó gatyát találni. Szemem megakadt egy rojtos farmeron, velem ellentétbe, aki házilag szaggatja ki őket, ő kész termékként veszi a boltokból. Nos ez a sötétkék rojtos farmer tökéletes. Már egy csomószor mondtam neki, hogy adja nekem, mert olyan punkos, na de ami késik az nem múlik.

             - Háháháhá...-nevettem el magam gonoszan, nos ha egy idegen látna biztos azt gondolná, hogy őrült vagyok, de lehet, hogy van benne valami? Megcsaptam arcom, hogy most a kívánt célra fókuszáljak. Be léptem Bianka szobájába, venni egy felsőt.

             Az ő szobája se lepet meg, ugyanolyan nagy ruha kupacok, íróasztal telis tele fontosabb dolgokkal és megint csak fiú ruhák, de itt már a szekrénybe. Most komolyan én vagyok itt az egyetlen, akinek a szobájába nincsenek fiú ruhák? Ja de van, a szomszéd bácsinak le esett az alsóneműje és pont az én ablakom párkányára kellett essen. Nos nem mondom, hogy olyan szívet melengető látvány volt még szerencse, hogy épp mosásból tette ki szárítani.

              Mondjuk én is szívesebben a ’’barátom” alsóneműjét viselném el a szobámba és nem a szomszéd öregúrét. Hmm talán nem is olyan rossz, én visszaszolgáltatnám alsóneműjét és ebből kezdődhetne romantikus kapcsolatunk. ’’Gyerekeim kérdeznék, hogy:
              - Apa hogyan ismerkedtél meg anyával?
             - Egyszerűen gyerekek, anyátok bekopogott hozzám, és mihelyt láttam, hogy vissza adja nekem az alsóneműmet, tudtam, hogy ő az igazi.’’
               Milyen megható és romantikus. Bár bele kéne számítsam azt is, hogy nem csak a gyerekeinket, hanem őt is pelenkáztatnom kéne, etetnem, öltöztetnem. Brrr enyhe hidegrázással elhatároztam, hogy inkább a postásnőt kérem meg, hogy adja oda neki, el kerülve az esetleges veszélyt és majd kárpótolni fogom valamivel. Reméljük, hogy nem lesz semmi baj, de mi van ha a postásnő lesz az áldozat? Ezt nem hagyhatom, és amúgy is a postásnővel csalna meg? Már nem bírom a szomszéd urat. ’’Az a szemétláda’’. Miután átéltem az idős szomszéd bácsival levő románcukat és azt, hogy megcsalnak arra az ésszerű döntésre jutottam, hogy bedobom majd a postaládába a mai nap folyamán.                        
              A csodás és nemes ötletemtől jobb kedvem lett és kiszúrta a szemem egy gyönyörűen szép halálfejes felsőt. Ez tökéletes lesz még a piros kockás ingemmel, ha meg hűvösebb lesz fekete bőrdzseki és fekete, kötött vagány sapi. Há stájlisznak kéne menjek. Gyorsan az órára pillantottam...basszus 5 perc múlva ott kéne lennem? ’’Álmodj királylány’’. Irónikusan jutott eszembe a dal. Sietve fel öltöztem, meg csináltam egy egyszerűbb sminket és kivasaltam a hajam. Rá pillantva az órára, még 15 percet késtem, gondoltam lerövidítem az utat egy sikátornál. Sietve, a táskámba bedobtam a pénzt, tükröt, fésűt, telefont, amit természetesen kikapcsoltam, hogy majd a lányoknak mondhassam azt, hogy lemerült azért nem tudtak elérni és egyéb fontos kellékeket. Épp indulni akartam, amikor eszembe jutott az én ’’drágám’’ alsóneműje, bedobtam a táskámba és elhatároztam, hogy ráér majd mikor haza jövök bedobni a postaládába. Kilehelve a lelkem szaladtam, az egyetlen ok, hogy még kondiba vagyok az lehet, hogy mikor késébe vagyok futok, mintha az életem múlna rajta. Át vágva a sikátoron, ami azt hittem, hogy hamar meg járom végül még 12 perc ácsorgás lett, mert el tévedtem. Fogalmam sincs, hogy hogy sikerült, bár az is igaz, hogy a kis szülő városomba is el tévedtem akkor itt, miért ne?
                     Már majdnem el veszve a józan eszem kezdtem újra futni, mikor ki értem a sikátorból. Megkönnyebbülve néztem körül de a környezett nem volt ismerős. Kezdtem pánikba esni, hogy most mit tegyek, el mentek mellettem annyi év körüli fiúk, mint én és magyarul beszéltek. Gondoltam meg szólítom őket, de aztán eszembe jutott, hogy ez nem Erdély, hanem Magyarország. Ahol mindenki tudd magyarul. De már annyira meg voltam rémülve az ismeretlen környezettől, hogy le szólítottam őket.

             - Elnézést! Nem akarok zavarni, csak meg akartam kérdeni, hogy nem tudjátok, hogy merre kell menni, hogy el jussak a Szabadság Hídhoz. –kezdtem bele hadarva, félénken.

             - De, lentebb mész még két sarokkal. Balra fordulsz és még mész le két utcányit. –szólalt meg, a három fiú közül az egyik. Mivel olyan arcot vágtam, mint akinek japánul mondtak volna valamit (még azt jobban értettem volna) annyira nem értettem, hogy el magyarázta még kétszer. De csak nem segített, rossz az irány érzékem és mindig is szar voltam földrajzból. És ez nem olyan földrajz, hogy melyik országnak mi a fővárosa, hanem még egy pláza térképén se igazodok ki. Annyira kétségbe voltam esve, hogy szinte majdnem bőgtem.

             - Na ne sírjál....nincs semmi baj...-próbált nyugtatni a fiú nem sok sikerrel.

             - Már majdnem egy órája kellene ott legyek, mert ott várnak a barátaim és sietnem kéne. -mondtam már olyan hangon, aki a zokogást próbálja vissza tartani. A fiú vissza fordult a barátaihoz, a szemükkel kommunikáltak és meg egyezésre jutottak, mert mind rám néztek.

             - Ha akarsz jöhetsz velünk, mert mi is oda tartunk.

             -Az csodás lenne, köszönöm. –mondtam meghatódva. Az út során el kezdtünk beszélgetni, kérdezték, hogy külföldi vagyok-e és mondtam, hogy igen és, hogy ide jöttem egyetemre, azért vagyok még mindig itt. A kommunikációnkból meg tudtam a nevüket: Barnabás, Erik és Laci, valahonnan ismerősnek tűntek a nevek de gondoltam csak a véletlen műve. A fiú, akit le szólítottam és ajánlotta fel, hogy tartsak velük Eriknek hívták. A beszélgetéseink közben fel sem tűnt, hogy meg érkeztünk a helyszínre, hát most se jegyeztem meg sajnos az út irányt. Amikor készültem volna el búcsúzni hirtelen a semmiből meg jelent Bia és Lidia akik rám ugrottak.

             - Te hülye hol voltál? –kiabált Bianka nagy aggódó szemekkel.

             - Már nagyon aggódtunk, majdnem ott voltunk, hogy hívjuk a rendőrséget.- mondta Lidi teljesen ki merülve. Nos akkor még nem értettem semmit de vissza nézve az ő szemszögükből. Késtem több mint egy órát, a telefonomon nem voltam el érthető és fővárosba gyakoriak a perverz pszichopata állatok, akik embereket támadnak meg és erőszakolnak meg.

             - Sajnálom.-mondtam már én is majdnem bőgve, mert hirtelen le esett, hogy milyen veszélybe is kerülhetem volna és az én önzőségem miatt, mert nem tudtam szólni nekik, hogy kések miattam át kellet érezzék az aggodalom fájdalmát. Az ember keresve sem talál ilyen jó embereket, annyira örülők, hogy barátjuknak nevezhetem magam ezután meg próbálok sokkal jobb lenni hozzájuk. Miután le nyugodtak a kedélyek nyugodtan eleresztettük egymást.

             - Mi történt veled? –kérdezték szúrós szemekkel, úgy néz ki a megbocsájtás szele csak engem ért el.

             - Nos izéé az öltözés el tartott egy kis ideig és na nem akartam, hogy feszt csörögjetek rám, hogy mikor vagyok ott ezért ki kapcsoltam a telefonomat, amit már nagyon sajnálok. –ki hagyva a szomszéd bácsi és a köztem lévő kapcsolatot. Nem nagyon elégedtek meg válaszommal ezért folytattam tovább a cselekményt.

             - A késés miatt, rövidíteni akartam és ezért egy sikátoron át vágtam.

             - Jajj Vanda, Liidi még utánad ment a haza fele úton hátha össze futok. –közölte velem mérgesen Bia.

             - Azt ki felejtettem mondani, hogy el tévedtem a sikátorba, és végül egy ismeretlen helyre kötöttem ki. Ők segítettek ide találni. –mutattam a hátamnál levő fiúkra, akik miután a lányok rám csimpaszkodtak el vesztették a fonalat.

             - Tipikus Te. Direkt meg mondtuk, hogy merre menjél, mit kerüljél el, te meg veszélyes sikátorokon vágsz át. Nem vagy te a Wonder Woman.- oktatott ki Lidi.

             - Nagyon sajnálom. –mondtam minél jobban jelezve, hogy bánom amit tettem. Közben Bia oda ment a fiúkhoz beszélni, gondoltam meg köszöni nekik, hogy segítettek rajtam.

             - Na Vanda rohadt peches és mázlista vagy egyben. –szólított meg Biús enyhültebben.

             - Miért?-kérdeztem, mert az egész helyzetbe semmi szerencsés dolog nem történt.

             - Mert azokkal a fiúkkal futottál össze akikkel terveztünk el menni KFC-zni.-akkor hirtelen le esett Biústól hallva, hogy honnén voltak ismerős a fiúk nevei, mert már beszélt róluk, hogy ők Roli, a barátja haverjai.

             - Akkor te vagy Dobtam egy Barnát?-kérdeztem döbbenet arcképpel és szólítottam meg azt a fiút, akit úgy mutattak be nekem, hogy Barnabás.

             - Hogy micsoda?-kérdezte a fiú értetlenkedve. Nem hiába nem tudta miről beszélek, Biús mesélte, hogy van egy fiú akit csak Barnának becéznek én meg viccből mindig azt mondtam, hogy akkor mit érezhet, ha az ember azt mondja, hogy dobtam egy barnát?

             - Áhh hagyjad, szegényt sok érte és most marhaságokat beszél.-fogta be a szám Lidia és simogatta a fejem, mintha tényleg valami bajom lenne. Bár lehet, hogy volt, mert ez ’’köztünk’’ kellet volna maradjon, de ha ki tudódot is volna, nem pont a név gazdának a képébe kellet volna kérdezősködjek.

                  El kerülve a konfliktust, el indultunk a KFC gyors kajáldához ahol a fiúk, Roli és ikker testvére, Zsolti vártak minket. Le ültünk egy nagy asztalhoz, amit ők választottak és aközben nagy nehezen fel vettük a rendelést. Nyolcan voltunk ezért mindenki kettesével ment a ’’zsákmánya’’ után. Amikor mindenkinél ott volt a mindennél szebb étel neki láttunk. Mondanom se kell, hogy le köröztem a fiúkat is. Erikel versenyeztem, hogy ki bír többet enni.

             - Lassabban Vadóc, legalább levegőt vegyél.-szólt rám Lidi, mert félt, hogy a rendőrök helyet mentősöket kell hívni.

             - De hát olyan finom.-mondtam el szállva a boldogságtól, amit a mennyei falatok okoztak.

             - Azt hittem, hogy minden lány csak széppen tudd enni de láttom de ebben is kivétel vagy, ember még engemet is le körözől a szép evésel.- közölte velem szarkasztikusan Zsolt, ne már, már ő is kezd piszkálni.

             - Egyet értek Vandával, ez tényleg olyan jó, hogy nem lehet nem gyorsan meg enni az egészet.- válaszolt a többieknek Erik, a versenytársam.

             - Vandi. Barátoknak Vandi.-magyaráztam neki, mert láttam elsőre nem esik le neki. Igen, hát egy kedves KFC rajongót most ne nevezek barátnak? Legalább most már tudom, hogy kivel majd mehetek máskor még enni. 

         Miközben mi ettük tovább a többiek társalgásba kezdtek.

             - Amúgy mi tartott ilyen sokáig? -kérdezte kíváncsian Roli Biától. Úgy néz ki most kell el mondani mindent...remek.

             - Hát nos ez a kedves hülye, annyit készülődött, hogy késésben volt. Viszont, mivel utál telefonálni, ezért ki kapcsolta a telefonját, hogy ne tudjuk elérni. Aközben meg át akart vágni a sikátoron, mert sietni akart csakhogy amilyen béna el tévedt és egy másik helyre jutott ki. A fiúkat le szólította, mert ez a szerencsétlen már teljesen kétségbe volt esve. Szerencséjére Erikéket szólította le, akik kedvesen a ’’helyszínre’’ kísérték őt. Ez időközben Lidia a haza fele úton akart össze futni Vadóccal de nem jött össze, a kisasszony rövidítése miatt és tájékozódó képességének hiányában még jó, hogy el kerülték egymást. Közben én a hídnál vártam a fiúkat és hívtam közben a, bajok okozóját. Mikor Lidi mondta, hogy nem találja már azon voltunk, hogy hívjuk a rendőrséget, mert valami történt és akkor pont meg jelentettek.-cinikus mosollyal nézet folytonosan engem, amint csak a nevemet vagy egy ’’jelzőmmel’’ illetett. Szegények, hogy miket át mehettek.

             - Minden elismerésem Vandi. Sose gondoltam volna, hogy lehetsz még ennél is esetlenebb és mégis.-bókolt nekem Zsolt.

             -Hahahaha.-próbáltam minél érzéketlenebb nevetést adni.

             - Ez lehetne valami különleges képesség, nem gondoltál még rá?-kérdezte tőlem ősszintén Laci.

             - Még szintet is tudsz fejleszteni, mi?-vette át a szívatást Erik.

             - Még ha akarnék se tudnék ilyen ’’pancser’’ lenni, mint te, minden elismerésem.-kacsintott rám Barna.

             - Neked ott van már a neved, kellhet ennél több?- *Óóóóóóóóóóóóóh* adták ki a hangott a többiek és én még egy kedves kacsintást is el engedtem mellé neki.

             - Na jó hagytátok abba egymás szívatását.-szólt Ren közbe.

             - Bocs fiúk, de Vandát ha lehet ne szívassátok, hogy milyen béna...-óó milyen rendesen ezek a lányok, most már tényleg változtatni fogok a viselkedésemen sokkal jobb barátnő...-mert csak mi szívathatjuk.-el engedett mellé egy gonosz mosolyt és Biával össze néztek.

             - Na hagyjátok szegény Vandit, szerintem már túlzásba viszitek.-védet meg Zsolt, nem hiába tartom az egyik legkedvesebb fiú haveromnak. Bólogatásommal jeleztem, hogy igaza van és Zsoltin kívül mindenkinek küldtem, hogy nyugodtan be kaphatja jelzést.

    Na azért se változtattok semmin, hmm. Még többet fogok késni azért is meg bánják még, hogy ezt mondták.

             - Muháháháhá...-hirtelen azt veszem észre, hogy mindenki engem néz.

             - Öö...hangosan mondtam ki?-reméltem, hogy csak képzelődtem és mindenki azon döbbent le, hogy már meg ettem az egészet mindenki előtt.

             - Hát, nos igen.-felelte Roli és mindenki el kezdted röhögni. Ezek után jobbnak láttam, ha nem szólalok meg. A lányok észre vették, hogy megsértődtem és csak Zsoltival vagyok hajlandó szóba állni. Ezért haza fele úton a lányok ki engesztelés kép vettek egy csomó harapnivalót, hogy filmezés közben legyen mit rágcsáljunk. Miután el köszöntünk a fiúktól, Bia külön Rolitól, fáradtan ballagtunk fel a lépcsőn. Mikor kotorásztam a kulcsom után, hirtelen valami ruha nemű akadt a kezembe, mihelyt meg láttam, hogy az alsó nemű az én ’’drága’’ öreg uramtól, akinek hála el késtem, haragosan össze szorítottam a kezemben és a lányokhoz fordultam:

             - Nekem még el kell intéznem valamit, majd jövök később.-a lányok furcsán méregettek de rám hagytak. Sietve a postaládákhoz iparkodtam, a kedves drága bácsi postaládáját megtalálva, épp készültem bele csempészni alsó neműjét, amikor hirtelen valaki megszólalt a hátam mögött:

             - Héj, maga meg mit csinált?!-dühösen rám kiáltottak.

             - Semmi különöset, mit érdekli magát?!-már kezdtem én is jobban el veszíteni higgadtságomat.

             - Talán, mert gyanús dolgot tesz, talán levelek lop!-pár lépés és már szembe volt velem az ember. Remek, hogy én mihez kezdjek valakinek a hülye számláival az még ma is kérdéses. Mivel már hot fáradt voltam és el hagytam a türelmemet gondolkodás nélkül meg szólaltam.

             - Hát csak, tudja meg, hogy a szomszéd öreg apónak rakom be az alsó neműjét, mert véletlenül hozzám jutott és nem akartam neki személyesen át adni, mert el akarom kerülni, hogy pelenkáztassam a gyerekeinkkel együtt.-vetettem a szemére a posta őrzőnek. Hiszen ki ne lenne dühös, amikor még kedvesen vissza akarja szolgáltatni a szomszéd tulajdonát, erre meg még tolvajnak nézik az embert.

             - ,,Szomszéd öreg apó’’? Hogy-hogy el akarja kerülni a pelenkáztatást a gyerekeivel együtt? -felelte az ember már el veszítve a fonalat.

             - Nem akarok tőle semmit, de egy férfi alsót oda adni a gazdájának megtévesztő és bármi meg eshet. Ezért akartam a postásnőnek oda adni, hogy majd adja át neki ő, de rá jöttem, ha őt bíznám meg vele meg csalna vele.

             - Meg..csalna...vele?-elhalkult hangon kérdezte a férfi.

             - Igen az a szemét férfi, és épp emiatt akartam a postaládájába tenni, hogy minden nemű találkozást meg szakítsak vele. Ő miatta is késtem el a mai nap folyamán és a barátnőim hitték az, hogy el raboltak vagy meg erőszakoltak.

             - El rabolnak vagy meg erőszakoltak?-próbálta fel tenni, nagy nehezen a kérdést. A rossz fény miatt akkor nem láthattam, de mintha már az arc színe is megváltozott volna.

             - Igen. És tudja mit? Ha ilyen jó postaláda ellenőr, akkor adja maga oda neki az alsónadrágját.-kezébe nyomtam a ruha darabot, ami minden bajnak az okozója volt.

             - Viszlát.-köszöntem el a szemébe se nézve.

             -...-hangot nem hallatva állt ott meg.

       Ahogy sietve fel szaladok a lépcsőn két dolgot vettem észre, nem is négyet. Négy lábat, akik biztos tartoztak valakihez vagy valakikhez. Csak adja az Isten, hogy sziámi szomszédunk van. Sajnos nem.

             - Háháháháhá.-mind a két lány a lépcsőkön ültek és sírtak, csak sajnos a nevetéstől.

             - Szóval..háhá az háhá öreg bá’ miatt késtél el..háháhá.-levegő után kapkodva szólalt meg Bia.

             - Hahaha...értjük mi hahah Vadóc.-szólt hozzám Lidi és közben úgy csinált, mint egy retardált fóka, biztos levegő után kapkod.

             - Ó man.-közben a tenyeremet az arcomra helyeztem és tünőttem el azon, hogy miért nincs tényleg szerencsém soha? Végül a helyzet meg oldódott annyiban, hogy a lányok tartják a szájukat addig amíg én meg meg ígérem, hogy a kedves ’’férjem’’ miatt nem fogok újra késni.

                Ez már egy hete, hogy volt. Ma van végre az-az óránk, ami múlt héten el maradt kíváncsi vagyok milyen a professzor, állítólag doktorált, sokra vitte az életbe. Itt is jön. Óh, nem látom az arcát na mindjárt, mikor ide néz látni fogom, hogy hogy néz ki.

             - Jó reggelt mindenkinek sajnálom, ha múlt alkalommal el maradt az óra. De házon kívül voltam. Az én nevem Németh Péter, nem hölgyeim valójában nem vagyok német származású, de ha akarják szívesen adok önöknek külön német órát.-ühh, azt el is felejtették említeni, hogy kissé szoknya bolond. De milyen ismerős hang? Nem az nem lehet, kapot el egy őrült ötlet. Hiszen..

            - Na lássam hányan is vagyunk...-ejtette ki a kezéből az író szerét.

               Igen nos azonnal felismert és én is őt, ez a pasas, az aki őrizgette a postaládákat. Hogy én miért nem lepődök meg. Tényleg a szomszéd apónak a postaládáján milyen név is volt írva? Valamilyen Péter....és... . Hirtelen elsötétült minden, és én csak annyit éreztem, hogy valami nagyot koppan, persze semmi sem eset le, csak az én tantuszom. Ilyen nincs...ő...az...öreg apó, de annyira nem is öreg, bár gondolom csak én hittem azt. Annyira nem is vészes a helyzet, miket is mondtam neki a múltkor? Óó igen megvádoltam, hogy megcsalt, őt hibáztattam a késésemmel. Amellett pedig, hogy úgy öregeztem le, hogy pelenkáztatnom kell még az alsó gatyáját is a kezébe nyomtam. Szóval őt én ilyen szemszöggel vártam ’’haza’’, de az is meg eshet, hogy elfelejtette.

             - Na vagyunk elegen és örülnék ha valamilyen nyomtatványokat az egyikőtök óra után, el menne fénymásolni, remélem nem gond.-vette elő a gentleman mosolyát brr...és ezeknek a lányoknak még tetszik? Bár meg kell hagyni, nem néz ki rosszul és még nálam volt a fehérneműje.

             - Te ott kockás ingbe, vörös hajjal.-szólt a kedves közönséghez. Még szerencse, hogy nincs rajtam kockás ing vagy várjunk. Meg néztem ruházatomat és csalódottságomra rajtam is kockás ing van. Na jó de az nem lehet, hogy én vagyok itt az egyetlen kockás ingű vörös hajú ember. Ha jobban szemügyre vettem volna környezetemet meg láttam volna, hogy de igen én vagyok, viszont akkor eset le amikor már mindenki rám nézet a professzorral együtt. De akkor se mertem be vallani magamnak. ’’Ennyire bénán csak nem nézhetek ki, talán út közben rám pottyantott egy madár és azt nézik?’’ De, mivel szerettem volna ki deríteni az igazságot megszólaltam.

             - É..n?-kérdeztem kissé kételkedve, elvégre mindig az a személy voltam már a suli óta, akit észre se vettek.

             - Igen, te. El mennél akkor óra után, le fénymásolni a nyomtatványokat és ki osztani?-közlendője után még egy gonosz mosolyt is meg eresztett. A francba, még jó, hogy nem öreg apó, már a madár ürüléknek jobban örültem volna. Biztos látja, ahogy a lányok szúrós és irigy szemekkel méregetnek, most komolyan még rám féltékenyek?

             - Háát...persze.-válaszoltam az életemért küszködve, mivel láttam a jelzését, ha nemet merek mondani azt meg bánom.

             - Köszönöm szépen, kedves...?-mosolygott rám azzal a csodás ajkaival.

             - Vanda.-feleltem egykedvűen.

             - Ó kedves VANDA, micsoda szép név, sajnálatos módon nem mindenki érdemelhet egy ilyen szép és becsületes nevet, nem kedves, Vanda?-szólt, hozzám cinikusan. Szóval nem felejtette el, basszus.

             - Igen...sajnos.-feleltem a szemébe nem nézve.

              Ezután el kezdődöt az óra. Most miért néz rám mindenki ilyen csúnyán? Azt hiszik, hogy most én vagyok a rossz, pedig valójában én vagyok az áldozat .
              - Ahh.-sóhajtottam el magam, hogy egész évre utálni fognak a lányok és a kedves ÖREG APÓ meg kínozni fog. Közben meg csörent a telefonom és a professzor szúros szemmel rám szólt.
             - Kedves, Vanda kisasszony örülnék, ha az órán figyelne és nem telefonálna.- a többiek meg ’’rohajd meg’’ nézésel ajándékoztak meg, kedves. De egyáltalán, mi ez? A középsuli? Mert úgy érzem, hogy oda csöppentem. Elejtve egy bólintást, jeleztem azzal, hogy vettem az adást. Egy gyors pillantásból meg néztem, hogy ki hívot és Lidia volt, ó banyek találkoznunk kéne ezután az óra után.

           Hát úgy néz ki, hogy nem tarthatom meg az ígéretemet. Az egyetemi életem pokla még csak most kezdődik, úgy érzem. És miért pont velem történek az ilyesmik?

Csak egy szerelmes lány gondolatai~

 - Szia. -köszöntem hangosan az előttem megjelenő személynek.
             - Szia. -küldött felém egy csodás mosolyt. Ahh, most, hogy már látom, egyből jobb a kedvem.
             - Régóta vársz rám? -kérdezte le nem véve azt a csodás mosolyát az arcáról.
             - Nem, én is öt perce érkeztem. -hazudtam, de mit számít? Furcsa érzés, általában mindig kések, de ha vele találkozok, hamarabb érkezem. Elmentünk egy kávézóba, ahol érdekes eszmecserénkbe kezdtünk bele. Beszélt nekem a járművéről, az autókról és mesélt élete érdekes eseményeiről.
              -...az előbb láttam egy honda... -minden homályos, most mit is mondott?

   Jaj , hogy én minek vagyok ilyen hülye, ha a kocsikról van szó? Muszáj lesz minél előbb bővítsem az autókról való tudástáramat. Talán majd apát megkérem, hogy tanítson. Igen, és így is kezdeném: "Apa, megtennél nekem valamit? - Igen, drágám? - Nem magyaráznál nekem egy kicsit az autók szerkezetéről, márkájukről és a vezétes alapjairól?" Lelki szemeimmel szinte láttam magam előtt megtörni apukámat. Hát igen, szende kislánya, aki már közölte a szüleivel, hogy ne számítsanak arra, hogy lesz jogsija, mert megvan vezetés nélkül is, most ilyesmikről faggatózik. Írtózom a kocsiktól, annyira béna vagyok, hogy a videójátékokban is mindig felrobbanok a kocsival, és ami azt illeti, a kormánnyal és pedállal is alig tudok elindulni. És ezzel még nem is lenne gond, de még az olyan játékoknál is reménytelen eset vagyok, ahol csak négy gombot kell használni. Te Jó Ég! Mi mindent kell megtegyek, hogy hozzá tudjak szólni a témáihoz.
            - Ööö jól érzed magad? -kérdezte aggódva. Nem csodálom, aki csak így elmerül üres tekintettel a nagy semmibe, ott már bizonyára gondok vannak. Jajj, gyorsan mondjak már valamit, mert a végén még tényleg azt hiszi, hogy nincsen minden rendben a fejemmel.
            - Igen persze, bocs. Csak az órát néztem. – találtam ki gyorsan valami észerű kifogást.
            - Milyen órát? -fordult hátra megnézni. Francba, nincs is ott óra. Milyen jó, hogy mindenhol van falióra, csak épp itt nincs, hmm érdekes.
            - A karodon lévő órára céloztam. -mentettem ki magam nehezen.  Még jó, hogy mindig van rajta karórája.
            - Ja, hogy ezt? Én csak divatból hordom, mert amúgy a telefonon nézem meg az időt. –válaszolta nevetve. Nem mintha én olyan jól le tudnám olvasni az időt a nem-digitális órákról. De azt azért csak nem ismerhetem be, hogy azért nem figyeltem rá, mert épp azt terveztem el, hogy fogom alaposan tanulmányozni a gépek működését. És miért is ismerjem be? Tuti kinevetne, bár ki nem?

-  Kiegészítőnek tökéletes. Amúgy nekem általában több, mint két percbe telik megfejteni az órán az időt. – vallottam be őszintén. És erről rögtön az jutott az eszembe, hogy régen apukám teljesen kiakadt amikor megtudta, hogy nem tudom mennyi az a fél, negyed...öö asszem a többit megint sikerült elfelejtenem, sötet homály.
            Csend van...franc, most nekem kéne valamit mondjak, de mit? Nos a következő témák adottak lehetőségként: kocsi, kocsi, motor, hmm asszem azt még tudnám követni, vagy milyen motor fajták is vannak, Suzuki? Ahh inkább hagyjuk, lássuk inkább, hogy mi van még: cikis sztorik rólam...hmm azon mindig jót röhögnek az emberek. De ne már, hogy az én bénaságaim legyen a téma. Beszélhetünk az edzéseiről, arról biztos sokat tudna mesélni, hiszen annyi mindent megtesz azért, hogy a testét "építse", sőt ennél százszorta többet is szeretne edzeni. Biztos vagyok benne, hogy mindig sikerül elérnei céljait, viszont az elért céllal sem elégedett, csak azt hajtogatja: "Ez még mindig nem elég."

Nem hibáztatom, de azért mélyen legbelül reménykedek és imádkozom azért, hogy ne szedjen szteroidot. Ez azért nem is teljesen új téma, elvégre engemet, Mr. Elsétalni-a-hűtöig-is-lusta-vagyokot le kell rúgni az ágyról azért, hogy el lehessen cibálni futni. Viszont legalább tudom, hogy erre sem árt készülni. Mi van még? Család? De megismerném, azt a párt akik, ilyen csodás gyereket hoztak össze. Talán rá kéne kérdezzek a titkukra? Biztos őrültnek néznének, hogy egy lány, csak úgy megkérdezi azt, hogy hoztak össze ilyen elképesztő gyereket.
            Barátok? Sok van, alig tudom követni, a legjobb haverját szerencsére ismerem. Vicces srác ő is, és vele inkább azért barátkoztam össze csak, hogy ne utáljon meg hirtelen, amiért a drágalátós barátjával lógnék. Mondjuk érdekelt az is, hogy a legjobb barátja vajon milyen lehet, milyen igaz barátok? Basszus olyan irigy vagyok rá, miért nem tudtam fiúnak születni, hogy legalább a legjobb haverja lehesek? Na remek, még egy beteg gondolat, inkább térjünk vissza a valóságba. Nem ártana megszólalni Vanda! VANDA, gyerünk, mondj valamit! Bármi jó lesz.
            - És tetszik valaki, vagy érdeklődsz valaki iránt? – Szuper. Ennél rosszabbat nem is kérdezhettem volna, még a kocsi hajtóművére is jobb lett volna rákérdezni.
            - Nos nem igazán. Leszarom az egészet. -szólalt meg kedvtelenül. Ez csodálatos Vanda, ezeregy téma közül válogathattál volna és neked pont ez jutott az eszedbe?, Amiről amúgy utál beszélni, és nem mellesleg téged kényesen érint a téma. Válasz helyett bólintottam, mert tudta, mit akartam volna kérdezni.
            - Megvagyok nélküle is. A múlt hibái miatt az emberek azt hiszik, még mindig olyan vagyok. De nem érdekel más véleménye, jobb egyedül.
            - Tudom.-nem erősködtem. Régebben eléggé megszívtam, hogy utána kíváncsiskodtam. Annyira sajnálom, hogy így gondolja. Ez az egyik oka annak, hogy nem merek színt vallani. Vele még a legrémisztőbb horror is megnézném, ha tudom, hogy kapaszkodhatok belé. És azt mondanom sem kell, hogy egy egész napom elment arra, hogy NEKI lerajzoljam kedvenc rapperét, és miért? Mert szerettem volna látni a mosolyát, amikor átadom neki a rajzot. Egyszerűen csak boldoggá akartam tenni ezzel.

 Az, hogy mindig csak az ő nevét keresem a chatlistán és alig várom már, hogy beszéljünk, akár értelmetlen dolgokról is, normális? Meg szeretném jobban ismerni, de nincs jogom hozzá, főleg amikor látom, olyan teszteket csinál, ami arról szólnak, hogy hol él az ő igaz szerelme. Én pedig bánkódom, mivel közel sem születtem Lengyelországba. Tudom, hogy hülyeség, de még az ilyen dolgok is reményt adatnak vagy vehetnek el. Nem?

Vagy amikor az unokatesóm lyukasztotta a fülem, azt hittem meghalok, ahogy egyre közelített a tűvel fülemhez, akkor legszívesebben elfutottam volna, de tudtam, nem tehettem meg. És amikor a fülembe nyomta a tűt, és csak nem akadt átszakadni? Rémes volt, az összes szitokszót elsoroltam, amit ismertem. Végül szomorú tekintettel fordultam az uncsimhoz, és az utolsó szó jogán ennyit mondtam: “Mielőtt meghalok, el szeretnék mondani valamit. Van egy személy, akit szeretek, ő nem más, mint FBGKGT” *puff* Amint kimondtam a srác nevét, a tű átsiklott a fülemen.  Miután kinyítottam összeszorított szememet, ráébredtem, hogy még élek, és a fülem is a helyén van, megbántam, hogy kikotyogtam a titkomat, de sajnos már késő volt. Azonban, megnyugodtam, amikor az én csodálatos unokatesóm sok sikert kívánt nekem.
            - És neked? -kérdezte az előttem ülő srác már enyhültebben. Legalább 5-8 perc telt el, amióta az agyamat megszállták az érdekesebbnél érdekesebb gondolatok. Mindig ez történik velem, kivéve dolgozatíríás közben. Olyankor egyszerűen csak lefagy az agyam. Pompás, akkor most kéne szerelmet valljak neki, és kitálalni mindenről? Ha filmben lennénk, akkor a jelenet tökéletes lenne, a lány megteszi, aztán sietve elrohan, a fiú pedig utána szalad, megragadja csuklóját, magához húzza és szenvedélyesen megcsókolja, majd ő is bevallja, hogy ő is nagyon régóta szereti a lányt. De sajnos én a valóságban nevezett világban élek. Ahol éppen a szomszédos asztalnál hangosan jártatja a pofáját egy  40-es éveiben járó kopasz férfi. Elégedetlenségét fejezi ki a pincér felé, aki a kávéja mellé nem megfelelő cukrot kínált fel. 

Ha nem muszáj, akkor vendégek listáját nem sorolom fel, de az biztos, hogy a filmekbe tehetősebb statisztákat alkalmaznának.  Helyette inkább vessünk egy gyors pillantást a külsőmre, hátha az élet most az egyszer kegyes lesz hozzám. A hajam megint kócos, fru frum újra nem úgy áll, ahogy én szeretném. A sminkem ahhoz képest még elég jó állapotba van, de a szemcerkám sajnos elkenődött. Hát ilyen állapotban egyáltalán nem hasonlítok egy film főszereplő nőjére. Tekintetemet újra a “statisztákra” tereltem, a pincérnő éppen csúnyán méregetett. Mintha csak azt suggalná, hogy nyugodtan elhúzhatnánk már a francba, hogy ő nyugodtabban végezze a dolgát. Vagy talán féltékeny rám, mert azt hiszi, hogy járunk, és azért dühöng, mert ő a tökéletesen kíhúzott szemével, égővörös rúzsával, vörös göndör hajával (biztos nem igazi) nem tudja behálózni az én drágámat? A gondolattól halványan elmosolyogtam magam, mivel tudtam, mégsem annyira reménytelen a helyzet.           

- Tehát van valaki aki tetszik? -kérdezte vigyorogva újra. Míg ő azt hitte, hogy a tekintetét kerülöm, addig én csak a környezetet és saját magamat elemeztem. Azt vettem észre, hogy a ribis pincérnőnek szánt büszke mosolyomat, ő igennek vette. Egye fene, elmondom neki az igazat *dobperrgés *.
            - Nos igen igazából van valaki, aki tetszik. És nem, nem ismered. -nyújtottam ki nyelvemet gyerekesen. Hahh ilyen könnyen azért csak nem mondom el neki.
            - Ó na ne csináld már, kíváncsi vagyok. Jobban néz ki, mint én? És van olyan jó fej, mint én? –kérdezte haragosan, de azért szeme alatt megjelentek nevető ráncai. Ó, ha a kis Egó hercegem tudná, hogy saját magával versenyzik.
            - Nem, nem jobb, mint te. Megnyugodhatsz. – kacsintottam rá gyorsan.
            - Tudtam.–győzelmi élményét egy vigyorral mutatta ki.
            - De nagyon kedvelem őt vagyis na érted. -mondtam zavarba esve, mert azért milyen az már, hogy el mondom neki, hogy szeretem, és ő pedig azt hiszi, hogy más iránt érzek így.
            - Értem én.-felelte nevetve, én pedig bosszúból karjába ütöttem.  De, hogy-hogy fogok neki színt vallani, arról halvány lila gőzöm sincs. Vajon ha tudná, mik járnának az eszembe? Áhh akkor biztos csak őrültnek nézne. Mindegy, úgy gondolom, hogy ráér még ezen gondolkodni. 

Tapsok a sötétben

- Csajok, szörnyen unatkozok.-törtem meg a csendet.
            A lányok nem bánták, hogy megszóltam, hiszen péntek délután volt, rossz idővel és senki sem volt fent a neten. Lidi épp egy esszét írt az orvostudomány kezdetéről. ‘’Brr még szerencse, hogy humános szakon vagyok’’- gondoltam. Bia pedig elmerülve lolozott, aki éppen most vesztett el egy meccset. Ha a káromkodásait figyelembe vesszük, biztos nagyon mérges lehet.       

- Nem csinálunk valamit? Légyszíves. - törtem meg másodjára is a csendet. Ember, ha én nem lennék itt, biztos vagyok benne, hogy az ég világon semmit sem csinálnák együtt, sőt nem is kommunikálnánk, ami már igazán túlzás lenne. De tuti, hogy minden nap ez menne.
            - Oké csináljunk valamit, de csak egy feltétellel. Hívom Rolit is, mert így is haragszik, hogy nem akarok vele kimenni. – szólalt meg Biús.
            - Tőlem aztán még itt is alhat, vagy a haverjait is hozhatja. Vagyis hozhat valakit, de a barátait inkább ne, mert a végén újra jönnének reklamálni a szomszédok. – javítottam át a mondandómat, miután mérlegeltem a helyzetet.
            - Persze, az én eszem sem ment el, meg is kérem rá, hogy külön neked hozza el Zsoltot.- kaccsintott rám huncutan Bia. ‘’Remek, már megint félreértett, na de mindegy!’’
            - Én éjszaka nem leszek itthon, de addig is csinálhatunk valamit. -szólt közbe Lidia.
            - Oké, de mit csináljunk? -kérdezte most Bia, miközben hívta drágalátós barátját, Rolit és annak ikertesóját.
            - Hát filmezhetünk például.-mondtam lelkesedve, hogy hát csak lesz valami.
            - Jó, hajlandó vagyok filmet nézni, de csak egy feltétellel! – válaszolt Lidia, mi pedig kérdőn néztünk rá, várva a válaszát.  – Ha én választhatom ki a filmet. Van is egy jó film, amit már jó ideje meg akartam nézni.
            - Rendben van. -feleltem Bia helyett is, aki épp barátjával beszélt telefonon.
            - Akkor is megnézzük a filmet, ha nem fog nektek tetszeni? – kérdezte Lidia összehúzott szemekkel.
            - Persze, csak ne aludjunk bele. –legyintett egyet Bia mihelyt lerakta a telefont, én pedig egyetértően bólintottam.
            - Akkor jó, mert horrort nézünk. -nézett ránk gonosz vigyorral.
            - Na azt már nem semmi pénzért. –dühödtem fel a hallottakon.
            - Én se akarom nagyon. – mondta Biús.
            - Na mi van nyuszikák, talán betojtatok? Ember! Egyetemisták vagytok és féltek a horrorfilmektől? Pfff micsoda szégyen.
            - Szégyen, nem szégyen, én nem akarom.-mondtam, szinte hisztérikusan.
            - Késő, már megígértétek. - “Hát igen, ilyen ha az embert tőrbe csalják!’’ - És amúgy sem olyan durva, de tényleg és legalább a fiúk is élvezni fogják.
            - De szerintem ők sem szeretik annyira.-válaszolt Biús, mivel tisztába volt vele, hogy a fiúk sem szeretik annyira a horror filmeket.
            - Hát az még rosszabb, ha egy fiú fél. De mindegy, mert nekünk amúgy se merik beismerni be, hogy félnek. Akkor oda lenne férfi ‘’mivoltuk’’ ha úgy félnének tőle, mint a lányok. –húzta ravasz mosolyra ajkait Lidia.

Hiába, Biankával tudtuk, hogy Lidiának igaza van és, hogy ígyis úgyis megnézzük a horrorfilmet, ha akarjuk, ha nem.
            - Legalább arra kérlek, hogy ne legyen annyira durva. Szeretnék aludni is. -feleltem megadva magam.
            - Nyugodjatok meg, nem lesz durva, tényleg. Sokan mondták, hogy nem elég jó egy horrorhoz.

Ha akkor tudtuk volna Biával, hogy igazából egy durva thriller-horrort nézet meg velünk, ami az év legjobb ‘’beszarok’’ rém filmje, akkor biztosan nem néztük volna meg vele, akármi is lett volna.
             A beszélgetéssel le is zártuk, hogy mit nézünk meg. Elkezdtünk rendet rakni, mert még a fiúk versenybe szállnának velünk a “Legrumlisabb kecó” díjért. Ahogy pakolásztunk szememet azonnal kiszúrta a szönyegen lévő barna folt. Gondolataimba mélyedve arra juttotam, hogy még nincs kutyánk (macskánk azért is nincs, mert ki nem állom őket) szóval biztosan nem egy kutya piszkított a szőnyegre. Vagy a lányok? De közülünk mindenki szobatiszta, vagy az is megeshet, hogy valami étel maradék.
            - Melyikőtök alkotott egyet a szönyegre? – szólítottam meg végül a lányokat. A lányok először komolyan figyeltek engem, amolyan ennek-elment-az-esze nézéssel, végül nem bírtuk tovább és kitört belőlünk a nevetés.
            - Az csoki. Te nem emlékszel, hogy Lidi hozott és amint megláttad, hogy csoki van nála, majdnem megölted érte? -kérdezte Bianka újra nevetve. Hát igen, a délelőtti nap folyamán, Lidi, az egyik hódolojától kapott egy elég jó fajta svájci csokit. ‘’Hogy nekem miért nem adnak soha a fiúk méregdrága csokit? Csak szar, olcsó csokit kapok, amiben MAZSOLA is van. Mellékesen megjegyzem, hogy utálom a mazsolát!’’

Mivel Lidia lemondott a csokiról, jótékonyan megkérdeztem, hogy nem-e hajlandó megosztani velem az édességét. De mielőtt még válaszolhatott volna, gyorsan kikaptam a kezéből a csomagot és elfutatottam vele. Ám a mentőakció nem zajlott simán, ugyanis futás közben megbotlottam a szőnyegben, és amilyen ügyes vagyok pont a csokira landoltam, így a finom csokoládét nem más kapta meg, mint a szőnyeg.

            - Ó, nem is volt olyan nagy szám! - szólaltam meg kissé kínos hangon.
            - A csokim. -szólalt meg síros hangon Lidia és szúros szemekkel rám nézett. Nem hibáztatom szegényt, egy jóminőségű csoki ment kárba.  Én biztosan megölném azt, aki ilyet tenne az ÉN csokimmal. Gondolataimba meredve hirtelen észrevettem, hogy nem csak a szőnyeg barna foltos, hanem a zoknim is.
            - Basszus Lidi! A hülye csokidtól a zoknim is piszkos lett!
            - Még te vagy kiakadva?! Ha nem kaptad volna ki a kezemből a csokimat és taknyoltál volna el vele, most nem lenne a szönyeg piszkos.  És amúgy is, az az ÉN zoknim, mit keres a lábadon?
            - De ha adtál volna, akkor nem történt volna semmi. Ám nem volt zoknim, mert valaki nem állította be a mosógépet, és ezért elvettem tőled egyett.
            - Ha adtam volna csokit, akkor sem hagytál volna belőle semmit, mert egyedül felzabáltad volna az összeset.
            - Elég lányok, fejezétek be! -szólt közbe Bia. - Vadóc, ne panaszkodj. A te hibád is és ennyi erővel te is bekapcsolhattad volna a mosógépet. Lidi, megeggyezhetünk abban, hogy kvittek vagytok Vandával, mert el kell ismerni, hogy Miss Bénaság művészien esett el.- erre a lányok nevetni kezdtek, és bizonyára én is röhögtem volna, ha nem éreztem volna magam kínosan, hogy mindig én esek el. Egymásra mosolyogtunk Lidiával és megállapítottuk, hogy Biának igaza van, mint mindig (csak amikor nincs). Így nyugodtan lerendeztük a takarítást, ami után némi harapnivalót mentünk vásárolni.
               Miután ezt is kipipáltuk a teendők listájáról, már csak a fiúkat vártuk, akik nem sok idő elteltével meg is érkeztek. Miután Biankáék közt lezajlot a ‘’puszi-puszi’’ és szót váltottunk egymással, Rolival és Zsoltival leültünk filmezni. A fiúkat különösebben nem sújtotta le, hogy horror nézünk. Tipikus fiúk. Ha előttünk mertek volna kiakadni a horrorfilm hallattán, akkor bizonyára oda az imidzsük. És hát valljuk be, nem lenne rossz látvány azt nézni, ahogy Roli féléken kijelentené, hogy ő nem akarja ezt nézni. De ez sajnos nem történt meg.
               A film címe, amit néztünk,,Démonok között’’ volt, ami röviden egy tóparti házról szólt, ahol furcsa dolgok történtek azért, mert a házban régen felakasztotta magát egy boszorkány, aki amúgy megölte saját gyermekét, hogy feláldozza a Sátánnak. A boszorkány szelleme természetesen megszállta a ház új lakóinak anyukáját, akit arra vett rá, hogy ölje meg gyermekeiket. De szerencsére megjelentek a hősök, egy házaspár, a démonszakértők, akiknek sikerült elűzniük a gonoszt. Sajnos a film ennél részletesebb és hosszabb volt, és már az első fél órában éreztem, hogy nem kellett volna megnéznem ezt a filmet. Az egyik legdurvább jelenetben az anya épp a kislányával játszott a hatalmas házban. A játék egyszerű volt. A kislánya el kellett bújjon valahova a lakásba, az anyuka pedig három tapsból rá kellett jöjjön, hogy hova bújt a kislánya. Nem is lett volna semmi baj, ha a harmadik tapsnál egy régi szekrényből a kislánya tapsol ki, és nem egy ismeretlen kéz. És hát meglepő módon amikor az anya kinyította a szekrényt, az üres volt. Gondolom nem kell részleteznem, hogy ennél a résznél szinte minden erő elhagyta a testemet. Bia pedig, hát ő teljesen Roliba csimpaszkodott, vagy talán fordítva? Lidia elvolt magával és az óriás macival. Hmm mondtam neki, hogy adja kölcsön nekem is, de nem volt hajlandó odaadni. Zsoltin hát nos, rajta is láttam, hogy kezd félni, amin egyáltalán nem csodálkoztam.
          Viszont ez még csak a kezdete volt a filmnek. A következő jelenetben az anya valami zajt hallott a sötét és ijesztő pincéből, ahova lement. Már miért ne menne el egy furcsa, zajos, sötét és hideg pincébe egyedül egy rettegő nő? Tipikis horrorfilm. Az anyuka fennhangon követelte az idegentől, hogy távozzon, vagy különben hívja a rendőrséget, ám terve balul sült el, ugyanis az ajtó a hátánál becsapódott, ő pedig legurult a lépcsőn. A hosszú perceknek tűnő másopercekben a nő talált egy gyufát, amit azonnal meg is gyújtott, ám, amint fény lett a pincében, a nő oldalán egy titokzatos, sötét kéz tapsolni kezdett, a gyufaszál pedig azon percent elégett. Na ennél a jelenetnél nem bírtam tovább. Felálltam és elkiabáltam magam:
            - A fenébe, ne nézzük tovább, mert én már nem bírom, kérlek.
            - Már mindjárt vége. Bírd már ki! – nézett rám Roli. A szemétláda tudta jól, hogy féltem és mivel neki ott volt Bia, ezért ő nem félt annyira, mint én. Aztán hirtelen a semmiből valami rezgést hallottunk, ami végül énekelni kezdett. A zaj hallattán mindenki megijedt Lidi telefonjától.
            - Bocsi srácok. -motyogta bocsánatkérően Ale.
            - Mindig is mondtam, hogy furcsa a csengőhangod. - jegyezte meg Bianka. Furcsa, eddig a kisasszony alig szólalt meg. Gondolom a horrorfilm miatt volt. Ő sem reagál valami jól az idegen tapsolásokra.
            -Ó, nekem már mennem kell. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú a film. – Pattant fel a kanapéról Lidia, én pedig megkönnyebbűlve felsóhajtottam, mivel ez azt jelentette, hogy nem kell végignézünk ezt a borzadályt. – De ha szeretnétek, végignézhetjük máskor is. – kacsintottam rám Lidia, jelezve ezzel azt, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
            - Kösz, de inkább kihagynánk. -feleltük egyszerre Biankával. Közben Lidi elkészült és mielőtt még elhúzta volna a csíkot, váltottunk egy pár szót. Búcsúként elküldtem szépen a fenébe, mert hála neki egy ideig biztos nem fogok tudni nyugton aludni.
            - Na akkor mit csináljunk? – kérdezte Zsolt hosszas várakozás után.
            - Hát én már álmos vagyok. – ásította el magát Roli.
            - Biús, nem lenne gond ha együtt aludnánk? Kérlek! Nagyon félek. – kérleltem szinte már síró hangon.
            - Nos Vadóc, én Rolival alszok. Bocsi. De kérdezd meg Zsoltit, lehet ő is fél. – jegyezte meg viccesen Biús.
            -Milyen az már? Pff, kösz de nem. Biús, ne csináld kérlek. – könyörögtem tovább, hátha beadja a derekát.
            - Bocsi Vanda, ez van. – és már be is vonultak a szobájukba. Basszus, Bia tutira, nem azért utasított vissza, mert nem akar velem aludni. Biztos vagyok benne, hogy ők sem tudnak aludni a horrorfilm miatt, így mást is csinálhatnak. Hmmm.
Sóhajtva pillantottam Zsoltira, aki épp a kabátják készült felvenni.
            -Te most mit fogsz csinálni?
            - Hát haza megyek. Ezek ketten biztos el lesznek egymással.

            Bátortalanul a nagyszoba felé pillantottam, amely csendes volt és sötét, pont a legrosszabb. Annyira féltem, hogy valaki a sötétségből tapsolni kezd, hogy inkább aludnék Reniékkel. De basszus, mikre gondolok. Ők tuti nem alszanak, aközben meg nem zavarhatom meg őket, újra. Úgy tűnik nincs más választásom, meg kell kérnem Zsoltit, hogy maradjon. De vajon ha szépen megkérem, igent mondana? És ha azt mondja nem? Akkor pedig egyedül kell aludnom, és a szüleimet meg nem hívhatom fel a messzi Erdélyből, hogy jöjjenek el hozzám Budapestre, mert a kicsi lányuk félelmében nem tud elaludni. Szinte már a sírás kapott el a saját gondolataimtól, ezért Zsoltihoz fordultam.
            - Nem kérnélek erre ha nem muszáj, de nem lehetne, hogy mégis izzz…izéé velem aludj? Kérlek tényleg nagyon félek. – kérleltem aranyos hangon, miközben karját ráncigáltam. Válasz helyett, hosszú csend következett. Biztosan azért nem válaszolt, mert soha nem gondolta volna, hogy valaha ilyesmire is kérem őt.
            - Én nos n…-kezdett bele válaszába, ám én a szemébe nem néztem és szó szerint zokogni kezdtem.
            -Ehh ne sírj.- próbált megnyugtatni. – Jó, rendben van. Maradok csak ne sírj, oké?
Ezt hallva teljesen megkönnyebbültem, hogy nem kell egyedül töltsem a sötét éjszakát.
            - Jajj nagyon köszönöm. - vigyorogtam rá fülíg érő szájjal és átöleltem, aztán ugrálva bebaktattam szobámba. Ha akkor kontrollálni tudtam volna érzelmeimet, biztos nem ‘’támadtam’’ le volna így, de a horrorok a gyengéim, hatásosabbak mint a szeszes ital.
Mivel szegény nem nagyon készült pizsamával ezért átmentem a nappaliba, ahol volt egy pár pizsama cucc fiúknak, amik vagy Bia tesójáé vagy a Rolié voltak. Mindegy. Odaadtam neki, majd én is gyorsan felvettem a Spongyabob pólómat és rövid egy gatyámat. Igen tudom, nem voltam valami sexy látvány, de most komolyan, ki gondolta volna, hogy egy fiúval fogok aludni? Nem mintha lenne bármilyen szexis hálóingem. Lidia mindig is mondta nekem, hogy vegyek magamnak, de számomra a kényelem a fontos és amúgy sincs barátom, hogy neki ‘’mutogassam’’ magam.  Nos visszatérve a valóságba, lefeküdtünk az ágyra, és elfordulva egymástól próbáltunk elaludni. De hiába feküdtünk ketten egy ágyon, én még mindig féltem, ezért hozzá szóltam:
            - Ööö tudom, hogy ez már túl sok lenne, meg örülök, hogy itt vagy de…de…nem foghatnám meg a kezed? Kérlek!
       Zsolt eléggé megdöbbent arcot vágott kérésem hallattán. Hűhaa, ez  most komolyan azt jelenti, hogy ilyen lehetlen dolgot kértem? És akkor most ki van akadva vagy zavarba van?
            - Hát oké. – bólintott beleegyezően, majd felém nyújtotta a kezét, én pedig gyorsan magamhoz szorítottam. Reméltem, hogy azért a kezében normális marad a vérkeringése. A segítő kéznek hála, el tudtam aludni, sőt még rém álmom sem volt. Reggel viszont arra keltem fel, hogy a lányok vihognak az ajtóban.
            - Mégis mi a fenét röhögtök?! - Amint kinyitottam szemet meglepő látvány fogadott. Zsolt alsó karján feküdtem, a másik pedig rajtam terült el, így ölelve magához. Na remek. Azzal mindig is tisztában voltam, hogy bújós típus vagyok, amikor alszom, de nem ennyire!
            - Vandócka, lesz mit megköszönj.- vette elő a megnyerő mosolyát Lidi, és vele együtt vigyorgott Biával is. Szóval erre ment ki a játék! Tudták jól, hogy reagálok a horrora, hogy aztán majd képtelen leszek egyedül aludni, és valakit majd megkérek, hogy aludjon velem, és az a valaki, az utolsó mentsváram Zsolti lesz.
            - Kinyírlak titeket. -szálltam ki közben az ágyból.
            - Jaj Vanda, Spongyabob? Ha tudtam volna, hogy ebbe alszol, adtam volna kölcsön hállóinget. -kötött belém Lidia.
Közben Zsolti is felkelt, és egyáltalán nem lepődött meg a lányokon, kurtán csak ennyit mondott:
            - Asszem Spongyabobbal álmodtam.  Hirtelen a lányokból kitört a röhögés. Gyorsan kirohantak a szobámból, én pedig utánuk szaladtam. Remek, egy újabb nap, újabb harccal. Remélem, most nem én fogok eltaknyolni.

A convers, a baseball űtő és a lepedőakrobatika

Fáradtan kerestem a kulcsot, hogy be tudjak jutni a lakásba. Megtaláltam! ”Hűű de nagy rumli van a táskámban!” gondoltam. “ Az ott egy majdnem  megpenészedett szendvics?! Már értem, hogy honnan jött a bűz. “ Figyelmetlenül elfordítottam a kulcsot a zárban,  ám amikor az ajtó nem nyílt, esett le, hogy  jobbra kellet volna fordítsam a kulcsot és nem balra. Hát kell egy kis idő mire megszokom. Miután sikeresen kinyitottam az ajtót és beléptem a lakásba, a megszokott kép tárult elém. Cipők egy rakáson, ruhadarabok a szétszórva a földön, állott levegő, és a legcsodálatosabb, kajamaradék. Jobban szemügyre véve a cipőhalmot, egy számomra ismeretlennek vélt lábbeli szúrta ki a szememet. Csak nem egy új converse-t látnak szemeim? Biztos a Biankáé, ezekszerint a tesója új árut kapott a boltjába. Sebaj, lesz mit lenyúljak tőle. Bennebb sétálva a lakásba, kiáltottam hátha itthon vannak a lányok vagy akár egy gyilkos pszichopata. Azért reméltem, hogy mégis inkább a lányok válaszolnak hangomra:
            - Megjöttem csajok. Itt vagytok?

Válasz helyett nyöszörgés csapta meg a fülem, méghozzá a hangok Bia szobájából szűrődtek ki. Basszus, talán mégis egy pszichopatával fogok ma balhézni?

- Bia, te vagy az?

Semmi válasz! Te jó ég, te jó ég...fel kell hívnom valakit! Lidia, ő biztos felveszi a telefont. Azonnal tárcsáztam is a számát. *csörög...csörög... *

- Hálló? Szia Lidi...- súgtam a telefonba. Mondatomat azonban egy hang szakította félbe.

 - A hívott szám jelenleg nem elérhető kér...- Remek. Most mit csináljak?  Talán meg kéne nézzem, hogy ki van ott. De mit csináljak ha a betolakodó megtámadna? Ezek szerint nekem kell támadni. Első lépésben harcképtelené teszem, azaz leütöm, aztán hívom a zsarukat. Hős leszek hahaha. Fejembe szállt a dícsőséggel képzeltem előre el sikeres győzelmemet, viszont közbe megfeletkeztem a “fegyveremről”.  Hmm talán az a baseball ütő a sarokban jó lesz, de honnan van nekünk baseball ütőnk? Bizonyára a fiúk hagyták itt(?).  Na de mindegy. Óvatosan és lélegzet visszafolytva settenkedtem az ajtó  elé, majd csukott szemmell elszámoltam háromíg.

- 1...2...3…. Ááááh! Basszus, mi a jó élet?! – kiálltottam el magam. Ahogy kinyítottam az ajtót egy kissé furcsa kép tárult szemem elé: két különböző nemű ember épp párosodott. Remek, ez nem valami Discovery Channel?

 - Istenem Vanda, mi a jó...? – Kiabált rám ijedten szinte egyszerre mind a két személy. Nos igen, közösülésüket zavartam meg egy baseball űtővel. Biztosan érdekes látvány lehettem. Megdöbbenve és teljesen zavarba esve rohantam ki a szobából. Két perccel később a megijedt nőstény utánam jött, aki nem más volt, mint a legjobb barátnőm, Bia. Csúnyán és kérdőn nézett engem. Tekintetétből csupán egy kérdést olvastam ki: “Mégis mi a franc volt ez az egész?”  Válaszolva fel nem tett kérdésére elmeséltem az én verziómat is, amelyben csak meg szerettem volna óvni a házat egy baseball ütővel egy beteg pszichopatától.

- Azt hittem, hogy egy pszichopata gyilkos van a házban. Gondoltam leültőm és hívom a rendőrséget. – mondtam őszintén.

- A te őrült pszichopata gyilkosod nem más volt, mint mi. Őrültkém. – válaszolt bosszúsan, de látszott rajta, hogy annyira mégsem volt mérges, mivel szemei már nevettek.

- Héé, mielőtt még benyitottam volna, hangosan megkérdeztem, hogy ki van itthon. Nem válaszolt senki. – próbáltam mentséget keresni a tettemre.

- Pedig mi nem hallottunk semmit.

- Gondolom a hangos nyögéseitek megsüketítettek titeket. – feleltem cinikusan.

- Csak irigykedsz. – válaszolt már röhögve.

- Jobb ha tudjátok, egy életre való traumát okoztatok nekem. – mondtam én is már kicsit feloldódva.

- Nekünk sem volt olyan megnyugtató látni azt, hogy egy ijedt lány le akar minket ütni egy baseball ütővel.

- Itt én vagyok az áldozat és nem ti. Fene sem volt kíváncsi arra, hogy “ugi-bugiztok”. Nincs mese, ki kell engesztelj majd valamivel. – Feleltem vigyorogva, mert közben eszembe jutot, hogy mikor még csak kicsik voltunk, Biúst mindig ezzel a kifejezéssel szivattuk. Igen, azok a régi szép idők, amikor az ilyesmiken még csak nevettünk. Nem mertük elképzelni, legalábbis én. És most meg élőbe láttam őket aktusuk közben.

- Ó, azt csak szeretnéd. Legalább jó látványban volt részed. – kacsintott rám huncutan.

- Ha egy hónapíg hordhatom az új converse-det, akkor elfelejtek mindent. – Vigyorogtam szélesen Renire.

- Na azt várhatod Hercegnő. – válaszolt gúnyosan.

- Jó, akkor két hét?

Bia nem válaszolt, helyette komolyan  nézett rám, mintha valami törvénybe ütkőzőt mondtam volna.

            - Akkor egy hét?

Még mindig hallgatott. Válasz helyett egy reklámba illő hófehér vigyorral figyelt engem.

            -   Egy hétvége? – kérleltem egyre jobban megadva magam, miközben próbáltam egyre aranyosabban szívébe férkőzni.

            - Ahh rendben van. – adta be végül a derekát. – De nehogy azt hidd, hogy a könyörgő tekinteted miatt adom kölcsön a cipőmet. – felelte ördögi mosollyal.

            - Héé! – váltottam át szúrós tekintetre.

- Ez csak visszajáró az előbbiért. – Levegőben dobott nekem egy puszit, majd a puszit rácsapta a fenekére, jelezve ezzel azt, hogy megcsókolhatom a seggét.

Mind a kettőnkből felszakadt a nevetés, és annyira belemerültünk a kacagásba, hogy teljesen megfeledkeztünk a másik személyről, aki a beszélgetés alatt bent csücsült a szobában. Az említett személy kijött a nappaliba, és furcsán végigmért minket. Én pedig lemondóan legyintettem egyet, amivel csupán azt fejeztem ki, hogy nem láttam semmit az egészből.

            - Azért az a kutyapóz nem volt semmi. – osztottam meg velük saját szerény véleményemet, hogy nehogy azt higyjék már megúszták ennyivel. – És ami azt illeti, azt hiszem elfelejtettétek behúzni a függönyt, így nagy esélyetek van arra, hogy a kedves, nyugdíjas szomszédaink látták a lepedőakrobatikátokat. – nevettem fel gonoszan és elsietve a szobámba otthagytam őket